"- Hol vagyok? – kérdeztem elhaló hangon, miután magamhoz tértem.
A fejem lüktetett a fájdalomtól.
Ekkor vettem csak szemügyre, hova kerültem. Egy pinceféleség volt. A falakról málladozott a vakolat, az egyik sarokban néhány kartondoboz, faléc, meg egy kupac szén, a másikban pedig egy jobb időket is megélt matrac hevert.
Egyszer csak két símaszkos férfi rontott be a helyiségbe."
"Tudta, hogy nem akar nélküle élni; képes, persze, hogy képes, ha azt életnek lehet nevezni, amit az elmúlt két hónap során művelt. Ez idő alatt nem csak a nőt, önmagát is elveszítette, azt az embert, akit a nő szeretett, aki a szakításukig volt. Az egykor életvidám, elégedett férfi helyett ő már csupán egy üres héj volt; célok, érzések, tudat nélküli kísértet, aki az elveszett pillanatoknak élt."
"Amióta csak az eszemet tudtam, Tom meg én barátok voltunk, és kezdetben nem is hittem volna, hogy ez valaha másfelé fordulhat. Rágondolni sem volt igazán értelme, milyen lenne egy magasabb szintre emelni a barátságunkat, hiszen tűz és víz voltun: míg ő imádta a veszélyes és extrém dolgokat, én irtóztam tőlük, neki mégis sikerült belevinni azokba. Szóval, ahogy mondani szokták, tökéletesen kiegészítettük egymást. Egy nap azonban olyan dolog történt, ami gyökeresen megváltoztatta a kapcsolatunk alapjait."
"A munka azonban jóval nehezebb volt, mint ahogy azt gondolták. Két nappal később ugyan már volt részletük az egészből, de a zene megalkotása jóval több energiát vett ki belőlük, mint hitték. Késő este, amikor hullafáradtan bementek a nappaliba, hogy váltsanak pár szót és támogassák egymást, annyi erejük is alig volt, hogy mondjanak valamit, csak hevertek a kanapén."
