Néhány olvasmányélményt növelő gondolat a novella elolvasása előtt:
- Az ingyenesen olvasható Anna+Anton novellasorozat az Aktus című regényemhez kapcsolódik és úgynevezett előzménynovellák alkotják. Összesen öt előzménynovella született, ezek mind az Aktus cselekménye előtt játszódnak
- Ez a novella például néhány héttel a regény első fejezetében olvasható incidens előtt játszódik
- Ez a novella Anna nézőpontjából íródott
Minden jog fenntartva. A novella sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.
Anna+Anton: Boldog karácsonyt, Bimbi!
5. Aktus előzménynovella, írta: Lakatos Levente
Hosszú hetekkel az incidens előtt
2014. december 24., kedd
Anna
– Remélem tudod, hogy nagyon sokkal jössz nekem a ma estéért. Nagyon-nagyon sokkal. – Dohog Anton, amint felhúzott vállal, és grafitszürke szövetkabátja zsebébe süllyesztett kézzel masírozik mellettem.
Az együtt töltött két évünk során hozzászoktam, hogy mintha sziámi ikrek volnánk, egymásba csimpaszkodva sétálunk az utcán, most azonban eszébe sem jut átölelni. Mintha közünk sem volna egymáshoz, akár idegenek is lehetnék. Mindez azért, mert huszonhat éves kora ellenére, kerek negyed órán keresztül gyámoltalannak érezte magát. De ezt persze nincs mersze beismerni, inkább engem okol érte. Hiszen neki úgy sokkal, de sokkal könnyebb. Annyira tipikus.
– Ha egyetlen perccel tovább kellett volna a dilisek között maradnom, én is megkattanok – folytatja, és megigazgatja szája elé tekert sálját.
Na jó, ebből elég!
– Ha még egyszer diliseknek nevezed őket, soha többet nem fogsz róluk hallani – sziszegem a leheletvékony jéghártyától csillogó járdát bámulva.
– Ezt fenyegetéseknek szántad? – Kérdéséből, istenemre, mintha gúnyt neszelnék.
Nem túl szívderítő szenteste hasonló kinyilatkoztatásokba bocsátkozni, valamivel mégis muszáj észhez térítenem Antont, különben hosszú hónapokig a ma esti sérelmeivel revolverezne: – De akkor rólam sem fogsz hallani. – Közlöm a csípős esti időjárásnál is fagyosabban.
Anton az egyik sárgás fényű lámpapózna tövében megtorpan, sapkába húzott feje körül sűrű, apró hópelyhek kavarognak. Lapos pillantásával megpróbálja arcvonásaimból kiolvasni, hogy viccelek-e, én pedig igyekszem halálosan komolynak tűnni. Ahelyett, hogy összeölelkezve, meghitten hazafelé andalogva a hóesésben romantikáznánk, marakodva játszmázunk. Megáll az eszem!
– Most komolyan neked áll feljebb? – Szavai vádlók, elhúzza szája elől a sálat, úgy folytatja: – Megkértél, hogy kísérjelek el a kurzusodra szenteste. Nem tiltakoztam, és nem próbáltalak meg lebeszélni. Pedig semmihez nem volt jobban kedvem, mint otthon összebújni kettesben. De tudtam, hogy neked ez fontos.
– Nagyon hálás vagyok, amiért emelted az est fényét! – Cinikus mosolyom ekkor grimasszá fonnyad: – Tényleg felhánytorgatod, hogy szívességet tettél? Igazi úriember vagy!
– Mindössze egyetlen dolgot kértem… – Úgy tesz, mintha elsiklott volna füle mellett az éles megjegyzés. Mintha ezzel máris nagyvonalúbbá válna. – Erre te mit csináltál? Éppen azt az egyetlen kérést vetted semmibe.
Tényleg csak egy kicsit kellene megértőbbnek lennie… Októberben, amikor a FlatFitness nevű, frissen nyílt edzőteremben lehetőséget kaptam a saját táncterápiás kurzusom, a Lélektánc elindítására, új fejezet kezdődött az életemben. A foglalkozásra olyan emberek járnak, akiket a múltban valamiféle pótolhatatlan veszteség ért, vagy más lelki sérülések, esetleg betegségek miatt képtelenek hajtani a társadalom mókuskerekét. Mivel többségük egyedül él, és ez a nap a perifériára szorultak számára boldogság helyett sokkal inkább keserűséget hoz, számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Lélektánc időszámításában mért első szentestét egymás társaságában töltjük. Ha lehetőségem adatik könnyíteni más emberek terhén, miért ne tenném meg? Főképp, hogy amint az ember szentestén egymaga marad, akarva-akaratlanul is szembesül az életében elkövetett hibákkal, és a mellkasában tátongó űrrel: a magánnyal. A karácsony nem kizárólag a szeretet, hanem az öngyilkosok ünnepe is.
Sikerélményként könyveltem el, amikor az üzletvezető engedélyezte, hogy a ma egyébként csak délutánig nyitva tartó teremben este összegyűlhessünk. A tagok szemében látott csillogás pedig megerősített abban, hogy a közös ünneplésekből – ameddig arra lehetőségünk adatik – rendszert csinálok. Szóval abszolút eredményesnek ítéltem az estét, ezért is érint kellemetlenül Anton viselkedése. Igen, megkértem, kísérjen el a Lélektánc mai, rendhagyó foglalkozására, de ezzel nem szívességért kuncsorogtam, hanem azt vártam, hogy a társamként viselkedjen. Egyrészt szerettem volna bemutatni a kurzus tagjainak a szerelmemet, másrészt mégiscsak az év egyik legkülönlegesebb napjáról van szó, melynek az összetartozás jegyében kellene eltelnie. Azt hiszem túl sokat kívántam egyszerre. Sejtettem persze, hogy Anton nem fog széles vigyorral az arcán mindenhez asszisztálni, magának való, és nem is rajong túlzottan a Lélektáncért, mégis reméltem, legalább megpróbál osztozni az örömömben. Nesze neked szeretet ünnepe!
– Hogy mit csináltam? Beszéltem egy lánnyal, akinek szüksége volt rám.
– Ne! – Hiába próbálja fölényes vigyorra leplezni, kitáguló orrlyuka elárulja, most lett igazán dühös. – Ne forgasd ki a szavaimat! Én azt kértem, hogy ne hagyj egyedül ezekkel a…
– Dilisekkel? – Vágok közbe provokálóan, de higgadtabb annál, hogy belesétáljon a csapdámba.
Egyszerűen nem csinálhatja ezt velem! Nem dőlt össze a világ, nem került veszélybe az élete, még csak olyat sem kellett tennie, amivel meghasonult volna. Mindössze néhány percre elengedtem a kezét. Már a foglalkozás vége felé jártunk, amikor váratlanul egy számomra idegen, fiatal lány állított be a FlatFitnessbe. Először azt gondoltam, edzeni jár a helyre, és valami érthetetlen oknál fogva elfelejtette milyen nap van, zaklatott szavaiból azonban kiderült, engem keres. Felajánlottam, csatlakozzon közénk, de ő négyszemközt szeretett volna beszélni velem. Mit tehettem volna mást, minthogy meghallgatom? Talán Antonnak erre is van valami megdöbbentő válasza: – Mondd, szerinted mit kellett volna tennem? – Kérdezem, majd mikor nem reagál, kedvesebb tónusra váltva folytatom: – Láttad, mennyire labilisan érkezett. Még csak az kellett volna, hogy holnap a híradóban lássam, amint kihalásszák a hulláját a Dunából, mert nemet mondtam, amikor beszélni akart velem.
Szofi az interneten talált a Lélektáncra, szüksége volt valakire, akivel a szeretet ünnepén beszélhetett néhány szót. Igénye ellenére kifejezetten zárkózottan viselkedett, üveges tekintettel csak azt szajkózta, hogy a közelmúltban elhagyták. Pontosabban azt, hogy „elment”. Néhány együtt érző és biztató szóval végül sikerült megnyugtatnom, majd megígértettem vele, a soron következő Lélektánc foglalkozáson is tiszteletét teszi. Az egész szituáció rendkívül bizarr volt, biztos vagyok benne, hogy Szofi kábítószer hatása alatt állt, de erről egyelőre nem szeretnék Antonnak mesélni. Bár nagyon is érintett a drogtémában, tudom hogyan áll az egész Lélektánchoz, szerinte Teréz anyát játszom, és mások istápolása helyett inkább a művészi karrieremre kellene koncentrálnom. Ha most még a Szofi drogproblémáival is előhozakodnék, azzal csak olajat öntenék a tűzre.
– Nincs igazam? – Noszogatom felvont szemöldökkel.
Általában nem próbálom kicsikarni az emberekből, a magánszáma tükrében azért most jól esne, ha Anton igazat adna nekem. Válasz helyett lehunyja a szemét, és újra fölényes vigyor kúszik a képére. Pofátlansága láttán képtelen vagyok türtőztetni magam: – Akkor csesződj meg!
Szemembe könnycseppek gyűlnek, de megtörhetetlennek akarok látszani, ezért nem engedem kifakadni őket. A mellettem parkoló autó motorháztetejére hullott hóból kapkodva suta golyót gyúrok, teljes erőből Anton mellkasához vágom, majd, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordulok, és szó nélkül folytatom az utat hazafelé. Néhány kapualjnyi távolság van hátra, az utolsó néhány méteren gyakorlatilag szaladok. Mi elől menekülök? Magam sem tudom. Nem vagyok megfutamodó típus, általában szembenézek az akadályokkal, és kiállok a saját igazamért. Világ életemben azért küzdöttem, hogy ne egy kényes, törékeny táncoslánynak lássanak, hanem erős nőként kezeljenek. Ez az este azonban megviselt, a Lélektáncon bekebelezett örömadag a szokásosnál is jobban elérzékenyített. A múlt árnyaiból előlépett halott barátnőm, és felderengett édesanyám mosolya, melyet ugyan csak képekről ismerhetek, mégis intenzíven él emlékeimben. Remélem mindketten büszkék volnának, ha látnák, merre halad az életem.
Antonnak igaza lehet, és a kurzus rossz hatással van rám? Talán a foglalkozáson megélt lelki mélységek és magasságok nem erősítenek, hanem gyengítenek? Sebezhetővé válok a Lélektánctól? Kifordít önmagamból? Vagy abszolút jogos a sértettségem, és feleslegesen görcsölök azon, hogy hisztis picsának tűnök?
– Anna! – Hallom Anton esedező hangját a hátam mögül, de nem akarok tovább civakodni, ezért rá se hederítek.
Kapkodón pötyögöm az albérletünket rejtő bérház kaputelefonján a beengedő kódot, majd a széles kőlépcsőn felsietek a harmadik emeletre. Hallom, ahogy Anton mögöttem caplat, nedves cipőtalpa nyikorog az idővel fényesre csiszolódott lépcsőfokokon. Az alacsony korlátú gang lejt, télen különösen figyelek, nehogy meglepetésként a belső udvarra szaltózzam. A lakásunk lábtörlőjén állva lerántom a kesztyűmet, hogy előkeressem a megfelelő kulcsot, amikor Anton gyakorlatilag félretaszajt: – Majd én kinyitom!
– Mekkora paraszt vagy! – Ezúttal a kesztyűmet vágom hozzá, és hiába akartam elkerülni a további szóváltást, kikívánkozik: – Nagyon elegem van belőled a mai napra!
Ezúttal ő tesz úgy, mintha meg sem hallana, alakját egy fél pillanattal később elnyeli a sötétbe burkolózó lakás. Zaklatottan lépek utána, nem szándékoztam becsapni, mégis szokásosnál hangosabb dübörgéssel vágódik be mögöttem az ajtó.
– Még ez is! – Zsörtölődöm, mikor hiába kattintgatom a villanykapcsolót, az előszobába szerelt lámpa vak marad. – Kiégett a körte. Kicseréled, vagy csináljam én?
Lerúgom a cipőmet, és ahogy a sötétben igyekszem kibújni a kabátomból, véletlenül fejbe kólintom magam a sarokba állított seprű nyelével.
– Anton, válaszolnál?! – Kiáltom, és mivel nem válaszol, nyakamba szakadó elhagyatottságban rossz érzés fészkel a mellkasomba: – Minden rendben?
A ma esti viselkedése ellenére Anton nem kiállhatatlan alak, sőt, a maga módján kifejezetten szeretetreméltó. Rendben, hazugság volna azt állítani, hogy kenyérre kenhető figura, hiszen ott hágja át a korlátokat, ahol nem szégyelli – bizony sok ráfér arra az édes pofájára –, önfejű, vad és szégyentelen. Imádom mindezekért, ráadásul velem mindig tisztelettel bánt. Persze, ahogy a közhely is tartja, mint minden kapcsolatban, köztünk is vannak összezördülések, de eddig rendre hamar zöld ágra vergődtünk. Azt hiszem, a kapcsolatunk egyik titka, hogy bárminemű ellenérzés, vagy gátlás nélkül beszéljük ki egymásnak a sérelmeinket. Ma este azonban bent ragadtak a békéhez vezető szavak.
Néhány centiméterre tőlem, sistergő hang kíséretében fény villan. Összerezzenek. A csillagszóró ide-oda pattanó szikráinak pillanatfényében Antonnal nézek farkasszemet. Megfogja a kezem, és súgja: – Erre gyere.
Az illanó fénycsíkot követve, ellenkezés nélkül lépkedek Anton nyomában. Nagy és erős keze szorításában már egyáltalán nem érzem elveszettnek magam a sötétben. Hiába a zűrös múltja; a tetoválásaira, valamint a helyes pofijára tapadó lányok; vagy a haverjai ugratásai, ő az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízom, és szentül hiszem, soha nem okozna csalódást. Sem fájdalmat.
– Néhány gyertyával nem kenyerezel le! – Csípek oda immár somolyogva, mikor az ajtónyíláson keresztül megpillantom a hálószoba falán táncoló árnyakat. – Talán akkor, ha a fenekedbe dugod őket, és kotkodácsolva körbe-körbe forogsz.
– Mindig is sejtettem, hogy vannak rejtett perverzióid. Kíváncsi voltam, mikor bukkannak elő. – Bök vissza.
Az ismerős, egészséges évődéstől kezdek feloldódni. Ez a kapcsolatunk másik mozgatórugója, sőt, tulajdonképpen az egész alapja. Szilveszterkor lesz négy éve, hogy első látásra egymásba habarodtunk, de csak két esztendeje alkotunk egy párt. Az első két év arról szólt, hogy Anton minden létező módon próbálta elcsavarni a fejemet, én azonban kikosaraztam. Akad ugyanis az udvarlásnál egy fontosabb feladata: le kellett küzdenie a gyengeségein élősködő démonait. Drogdílerként, az éjszaka sűrűjében oly’ gyakran váltotta a könnyű csajokat, ahogy a kokaincsíkokat szívta húszezres bankókkal. Ígérgethetett fűt-fát, amint a szer átvette elméje felett az uralmat, aljas tetteivel ripityára törte volna a szívemet, melyet még így, magamtól a lehető legtávolabb tartva is minden alkalommal megrepesztett egy kicsit. Anton végül egy tragédia árán fogadta el a segítő jobbot, és lépett ki a sötétségből. Belemosolyodom a romantikus gondolatfoszlányba, hogy ezúttal ő vezet engem a fénybe. A hálószobánkban legalább egy tucat gyertya pislákol.
– A karácsonyfát lespóroltad – ugratom.
– Azt te csak hiszed!
Bár hivatalosan a kisszoba funkcionál Anton műtermeként, akár egy gyerek játékaiból, az egész lakásban találni a festéshez szükséges eszközeiből, ezért fel sem tűnt, hogy a háló egyik sarkában egy, a fal felé fordított kép áll. Megragadja a keretre feszített vásznat, majd felém fordítva az éjjeliszekrényre helyezi. Az egyetlen ecsetvonással alkotott, elnagyolt fenyőfa a laikusok számára akár egy alsó tagozatos műve is lehetne, én felismerem benne Anton művészetét.
– Nem ez lesz életed fő műve – pukkan ki belőlem a nevetés.
Igazából rettentő édesnek tartom a gesztust. Anton gyönyörű képeket fest, ennek a fának mindössze szimbolikus jelentése van, gondolom a karácsony végeztével egy egészen más téma kerül a vászonra.
– Soha nem tudhatod mennyit ér majd néhány évtized… Vagy évszázad múlva – Dünnyögi mosolyogva, majd az éjjeli szekrény aljából csomagot és borítékot szed elő, előbbit a kép elé helyezi, utóbbit felém nyújtja: – Boldog karácsonyt, Bimbi!
Hihetetlen, hogy az egészet megrendezte. Amíg én próbáltam napközben, ő itthon meglepetéssel készült: gyertyákkal díszítette a lakást, fenyőfát festett, ajándékot intézett, sőt, még az izzót is kicsavarta az előszobában, hogy teljes legyen az élmény. Én pedig eközben hárpiaként viselkedtem. Valójában nem Antonnak, hanem nekem kellene elnézőbbnek lennem, hiszen ő ma mást sem csinált, minthogy sorban lépte át a saját határait. Úgy látszik, két év együttélés után is képes zavarba hozni.
– Az biztos, hogy nem gyémánt… – Jegyzem meg szórakozottan, Anton pontosan tudja, hogy csak viccelek, ha gyémántot ajándékozna, a gangon aludna.
– Most miért rontod el? – Fájdalmas arcot erőltet magára. – Oké, bevallom, egy gyémántdíszítésű intim ékszert kapsz. Mert az mindkettőnknek remek ajándék.
A szememet forgatva bontom fel a borítékot. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha valóban olyan ajándékkal örvendeztetne meg, mely hosszútávon neki fog nagyobb örömet okozni. Tavaly például egy digitális videokamerát kaptam, hogy rögzíthessem a koreográfiáimat. Természetesen az első adandó alkalommal bedobta az ötletet, mi lenne, ha felvennénk az egyik szeretkezésünket. Rafinált disznó.
– Anton! – Sóhajtok fel az öröm terhe alatt. – Ez egy vagyonba kerülhetett.
Két repülőjegy, és páros belépő a Bolsoj Balett jövő tavaszi, Prágában esedékes vendégszereplésére. Mindez egy hosszú hétvégére foglalt négy csillagos szállással megkoronázva. Amióta az eszemet tudom, arra vágytam, ha már a társulat tagja nem lehetek, legalább egyszer élőben láthassam az orosz balett kiválóságait.
– Megbeszéltük, hogy idén szimbolikus ajándékokat adunk egymásnak.
– Ezért az izgató sikkantásért már megérte. Arról nem is beszélve, hogy a cseh söröknek nincs párjuk – kacsint.
– Te ezen az előadáson elaludnál.
– Mi ez a feltételes mód? – Kérdezi homlokát ráncolva. – El is fogok rajta aludni.
Ideje pontot tenni a ma esti civakodásunk végére: – Nem akarom, hogy kizárólag az én kedvemért olyan dolgokat tegyél, amikhez egyáltalán nincs kedved. Ma este kipróbáltad, lásd be, nem működik! – Közbe akar szólni, de leintem, mire ő megadóan felteszi a kezét. – De ezzel nincsen semmi baj! Nézd, bár nagyon izgatónak találom, amikor festesz, azt hiszem, ha órákig kellene néznem, megőrülnék.
Tekintete pontosan olyan komiszan csillog, mint amikor valamilyen mocsokságra készül. Ez az a pillantása, mely bárhol és bármikor – egyszer éppen egy próbafülkében – izgalomba hoz. Azt hiszem, a kis szemét pontosan tudja, ilyenkor mennyire ellenállhatatlan.
– Most mi olyan vicces? – Érdeklődöm, mert pillanatokon belül kirobban belőle a röhögés.
– Mielőtt még inkább elragadtatod magad, mutatnék valamit – neveti el magát a telefonját nyomkodva: – Ezt a fotót akkor készítettem, amikor magamra hagytál negyed órára.
A csoportképen a Lélektánc tagjai és jómagam szerepelek.
– Emlékszem erre a képre. Én kértem, hogy csináld meg. Mit nézzek rajta? – Értetlenkedek.
Anton fölém tornyosul, majd mutatóujját végighúzza az érintőképernyőn: – Bocs, ez lesz az! Vegyük úgy, hogy ez a második ajándékom.
Az elém táruló fotó kísértetiesen hasonlít az előzőhöz, azzal a különbséggel, hogy ahol korábban én álltam, ott most Anton vigyorog. Ezek szerint, amikor Szofival beszélgettem, Anton csoportképet készített. De akkor: – Miért kellett ez a műsor? – Fejezem be hangosan a kérdést.
– Mert tényleg rosszul esett, hogy szó nélkül otthagytál. Nem a Lélektánccal van problémám, hanem azzal, ha miatta nem figyelsz rám. Tudom, fontos neked a kurzus, és az, hogy segíts a rászorulókon, de ne a kapcsolatunk kárára tedd! – Szólnék, ezúttal azonban ő fojtja belém a szót: – Nekem te vagy a világon a legfontosabb. És elvárom, hogy ez fordítva se legyen másképpen. Soha nem akarom másodiknak érezni magam!
Egy igazi zsarnok, aki képes úgy rám erőltetni az akaratát, hogy az taszítás helyett elemi erővel vonzzon. Beleborzongok, amint mutatóujjával megcirógatja az arcomat, és máskor talán már csókra szomjazva kiszolgáltattam volna magam neki, ezúttal minden idegszálammal önmérsékletre koncentrálok.
– Ez nem válasz a kérdésre. Ha valójában jól érezted magad a Lélektáncon, miért tettetted, hogy utáltad?
– Meg akartalak egy kicsit leckéztetni… – Ebbe a mondatba egy árnyalatnyit még ő is belepirul. – Csak az egészet felfújtad.
– Nem! Te voltál… – Tiltakozom, de ajkamra helyezi az ujját, majd forrón megcsókol.
Megremeg a lábam.
– Fejezzük be mára a veszekedést. Vagy, ha folytatni akarod, akkor egyezzünk meg: én tépem a hajad, te pedig a ruhát. – Búgja, kioldozza copfba kötött hajamat, majd keze a nyakamtól indulva, a mellemet érintve a csípőmön keresztül a fenekemre kúszik.
Szinte látom magam előtt, ahogy a fenekembe markolva karizmai izgatóan megfeszülnek. Pulóverén keresztül bele is kapaszkodom kőkemény bicepszébe, majd gondolatban testének másik, hasonlóan merev területére kalandozom. Pontosan tudja, hol jár az eszem, egyetlen mozdulattal kibújik pulóveréből, ujjbegyeim immár a meztelen, tetoválásokkal telezsúfolt felsőtestét érintik.
Anton az élő példája annak, hogy a nők is képesek szexuális ragadózóvá válni.
– Nekem is van ajándékom – nyögöm a csókból kiszakadva.
Ajkam nyáltól nyirkos, és ez a feslett érzés csak megerősít abban, hogy mindketten élvezni fogjuk a meglepetésem.
– Nocsak… – leheli.
– Szeretném, ha… – Egy pillanatra elakad a szavam, amikor fülcimpámba harap. – Ha festenél rólam egy aktot.
– Nocsak! – Ismétli, ám ezúttal már a szemembe néz, tekintetében izgatottság villan.
Négy éve, az első találkozásunk alkalmával, Anton azzal a rossz szöveggel próbált az ágyába csábítani, hogy aktmodellt keres, és én tökéletes volnék a célra. Szemberöhögtem. Ez a téma aztán rendszeresen előkerült, soha nem sikerült meggyőznie. Nyilván nem előtte szégyenlősködöm, azt furcsállom, hogy a kész festményt a világon bárki látja majd. Tudom azonban, mekkora örömet okoznék a számára, ha modellt állnék, ezért kész vagyok megtenni.
– Azt mondtad megőrülnél, ha órákig kellene nézni, ahogy festek – beszippantja az alsó ajkát.
Kócos hajtincsei felkínálkozva hívogatnak: túrj belénk! Képtelen vagyok tovább fékezni magam. Lábujjhelyre emelkedve, a füléhez hajolok: – Csak meg akartalak leckéztetni… – súgom incselkedve, mialatt körmömmel végigszántok a fejbőrén.
Anton fújtatva a fenekembe markol, erős karjával felkap, majd az ágyra vet. Lábam a csípőjét öleli, körmeim ezúttal a hátába mélyednek. A kéjes fájdalomtól felnyög.
– Legalább ma este fogd vissza a hangodat! – Kacagok az övével babrálva.
– Majd’ elfelejtettem! – Morogja Anton, és az ölelésemből kiszakadva az éjjeli szekrényen álló dobozért nyúl: – Ez Poloskáé.
Imád gúnyneveket kitalálni az embereknek. Engem a mellbimbóm okán Bimbinek hív, Poloska pedig a szomszédasszonyunk. Hetven éves, a tévét is ordítva hallgatja, mégis gyakran panaszt tesz arra, hogy illetlen hangok szűrődnek át a falon. Anton szerint tenyerét dörzsölve hallgatózik, hogy legyen még egy kis izgalom az életében: először, amikor hallgatja, aztán másnap, amikor összeszólalkozik azzal a fiatal fiúval, akit hallgatott… Szóval a viszony nem felhőtlen, értetlenül állok Anton gesztusa előtt: – Nem hiszem el, hogy gondoltál rá! – Csóválom a fejem, majd az izmos felsőtestén lefelé haladva, tekintetemmel a kicsatolt övén megállapodva nagyot nyelek: – És nem hiszem el, hogy most akarod átadni!
Néhány perccel később már Poloska küszöbén állunk, Anton mézes-mázos stílusban kíván boldog karácsonyt, aztán a következő kísérőszöveggel adja át az ajándékot: – Tessék mielőbb használatba venni! Ha esetleg nem tudja hová kell dugni, csak szóljon megmutatom!
– Annyira örül neki! – Jegyzem meg a gangon hazafelé haladva. – Nagyon remélem, hogy nem valami ocsmányságot kapott.
– Mire gondolsz? – Kérdezi megjátszott ártatlansággal.
Mélyet sóhajtok: – Anton, ugye nem…?
– Tényleg kíváncsi vagyok mire gondolsz.
– Használati tárgy, és jó helyre kell dugni… – sorolom. – Rezeg is?
Felszakadó kacaját zengve visszahangozza a belső udvar.
– Tényleg nagyon mocskos a fantáziád! – Törölgeti a nevetéstől kicsorduló könnyeit. – Szerinted egy hetven éves nőnek szeretném megmutatni, hova kell dugni egy vibrátort?
– Nálad sosem lehet tudni. Ha nekem mocskos a fantáziám, akkor te egy perverz vagy! – Bököm oldalba. – Szóval, ki vele! Mit kapott?
– Egy fejhallgató. – Vágja rá. – Hozzá pedig a régi discmanemet, és egy Frank Sinatra cédét. Így lesz mit hallgatnia, amikor szeretkezünk. Talán Sinatra hangja majd jobban izgatja.
Nem csalódtam benne.
– Annyira pofátlan vagy! – Csóválom hitetlenkedve a fejem.
– És te ezt szereted, nemde? – Teszi fel a költői kérdést, én pedig megállapítom, kaján mosolyába újra, és újra képes lennék beleszeretni.
