Anna+AntonElőzménynovellákIngyenes

Anna+Anton: Csókolj, vagy üss meg!

Néhány, a tökéletes olvasmányélményt elősegítő gondolat a novella előtt:

  • Az ingyenesen olvasható Anna+Anton novellasorozat az Aktus című regényemhez kapcsolódik és úgynevezett előzménynovellák alkotják. Összesen öt előzménynovella készült, ezek mind az Aktus cselekménye előtt játszódnak
  • Ez a novella például három évvel a regényt indító incidens előtt játszódik
  • Ez a novella Anna szemszögéből íródott

Minden jog fenntartva. A novella sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.


Anna+Anton: Csókolj, vagy üss meg!

2. Aktus előzménynovella, írta: Lakatos Levente

 

Három évvel az incidens előtt

2012. február 14., hétfő

Anna

– Örülök, hogy sikerült összehoznunk ezt a vacsorát.

– Én is – suttogom az étlapból felpillantva, arcom bizsereg, ahogy elpirulok.

Hónapok óta ismerem Teot, azt gondoltam, viszonyunk sokkal fesztelenebb annál, hogy zavarba ejthessen. Tévedtem. Valószínűleg a figyelmességével nem tudok hirtelenjében mit kezdeni. Valentin-nap van, együtt vacsorázunk, amihez elegánsan kiöltözött, és amire napközben egy nagy csokor fehér rózsával invitált. Gyanítom, csak azért nem vörössel, mert annak ellenére emlékezett rá, ha rózsáról van szó, a fehér a kedvencem, hogy erről mindössze egy olyan kifejezetten jelentéktelen pillanatban tettem neki említést, ami már nekem sem dereng. Egyszerre hízelgő és megmosolyogtató, amiért tizennyolc éves kora ellenére klasszikus úriembert játszik. Olyan, mint amikor egy kisfiú felpróbálja az apja bőrcipőjét, vagy bekeni borotvahabbal a pofiját. Aranyos, de képtelenség komolyan venni.

– Tetszik ez a hely – esetlen megjegyzése elárulja, Teo is izgatott.

A kanyargós budai utcácskák útvesztőjében megbújó olasz étterem ugyanolyan klasszikus, mint a randevúnk. Se nem túl nagy, se nem fényűző, az ember mégis elegánsan öltözik hozzá. Az asztalon hófehér abrosz feszül, középen aranyozott, kecses tartójában gyertya pislákol, és a Valentin-napra való tekintettel bordó szalvétával terítettek. Az asztal azonban inog, a szék recseg, a falra lambériát szereltek, és a pepita járólap itt-ott már megrepedt. Nagy kegy volna az étteremkritikusoktól, ha három csillagot adnának a Donna Lolának, ennek ellenére hangulatos hely, melyről messziről lerí, hogy haszonvágy helyett a tulajdonosok elhivatottsága működteti.

– Kellemes – bólintok, majd kacsintva hozzáteszem: – De egy gyorsétteremben is jól éreztem volna magam.

Teo romlatlan, jóízű nevetése megnyugtat. Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján kezdtem elhinni, hogy a férfiak jókedve mögött kivétel nélkül mocskos gondolatok lapulnak. Az Ördög nevű éjszakai bárban, ahol táncosnőként dolgozom, a félénken somolygóktól kezdve, a felsőbbrendűen hahotázókon át, a falánkan vigyorgókig számtalan férfitípus megfordul. Különbözőek, mégis akad egy közös vonásuk: mosolyukba becsmérlő gúny vegyül. Mintha övék lenne a világ, és a pénzükért bármit, a többi között engem is megkaphatnának. Mintha használati tárgy volnék. Nagyot tévednek. Az életem világos oldaláról származó Teo azonban ahelyett, hogy rajtam, inkább velem nevet, és ezzel visszaadja a hitem, hogy léteznek még a Földön normális férfiak, akiknek a nők strigulázása helyett a lenyűgözésünk jelent kihívást.

– Szeretem a humorod! – Válaszolja csillogó tekintettel Teo. – De Bugi amúgy is megtiltotta a gyorséttermi kaját.

Teoval csoporttársak vagyunk, Bugi az egyik tanárunk a főiskolán, ahová a barátnőm – és egyben a főnökasszonyom – Maja noszogatására jelentkeztem. Majával életem egyik legnehezebb időszakában ismerkedem össze, bár az igazat megvallva az elmúlt tizennyolc évem egyetlen pillanata sem volt túl egyszerű, vagy hétköznapi. Táncművész édesanyám a születésem után néhány hónappal lelépett, azóta sem kíváncsi rám. Gyanítom selejtesnek tart, amiért egy olyan férfitől fogantam, aki időközben ráeszmélt, hogy valójában a saját neméhez vonzódik. Apám homoszexualitása rémálommá tette a gyerekkoromat, a piszkálódóktól védekezve tüskéket növesztettem, melyeket aztán a gimnazista éveimre sem hullattam el. Aztán, amikor kicsivel több, mint egy éve eldöntöttem, hogy a lelki önsanyargatás helyett a csak képekről ismert édesanyám, Fehér Rózsa nyomdokain haladva táncolni szeretnék, az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett. A tanfolyamon, ahová jelentkeztem, összebarátkoztam Majával, az oktatómmal, aki tehetségesnek ítélt, és a heti néhány órás foglalkozáson felül is egyengetni kezdte az utamat. Amikor pedig kiderült, hogy másodállásban éjszakai lebujokba közvetít lányokat, ragaszkodtam ahhoz, hogy dolgozhassak neki. Hevesen tiltakozott, végül, amikor látta, hogy feleslegesen ellenkezik, megfogadtatta velem, hogy a megkeresett pénzem egy részét iskolára költöm. Így is tettem.

– Bugi szerint az is hizlal, ha levegőt veszünk – válaszolom a tésztakínálatot méregetve. – Amit azonban nem tud, az nem fáj. Szénhidrátra vágyom.

A főiskolán senki nem tudja, mivel foglalkozom csütörtök estétől vasárnapig, és szeretném is titokban tartani, nehogy problémám származzon belőle. Nem szégyellem a munkám, de az emberek általánosítanak, és meggyőződésük, hogy azok a fiatal lányok, akik éjszakai bárokban illegetik a feneküket, valójában kurvák. Pedig – hasonlóképpen egyszerűen fogalmazva – én még szűz vagyok. Tizennyolc év ide, vagy oda, egyáltalán nem érzem, hogy bármivel késésben volnék. Nincs bajom a szexszel, vágyom is rá, vadbarmoknak azonban nem akarok játékszere lenni. Szó se róla, azokkal a lányokkal sem szimpatizálok, akik hosszú hónapokig kéretik magukat. Amint lesz egy olyan férfi, akiben a bizalom és a szerelem lehetőségét egyszerre érzem, nem fogom az elveimhez ragaszkodva húzni az időt. Bár az ártatlanságom egyáltalán nem befolyásolja, mennyit vállalok be, még a melltartómat sem csatolom ki az Ördög nézőközönsége előtt. Lehet, hogy lényegesen több bugyipénzt gyűjtenék, de nem azért kezdtem el táncolni, mert rászorulnék, a kalandvágy hajtott. Szomjaztam a szabadságra, hosszú évekig tartó sodródás után egyszer végre én akartam dönteni a sorsom felől. Éppen ezért csak néhány hétig tartó, valamiféle őrült kikacsintásként terveztem az Ördöggel, végül megkedveltem a társaságot, és ott ragadtam.

– A humorod mellett tudod még mit szeretek? – mosolyog Teo, és biztos vagyok abban, hogy még bele sem pillantott az étlapba. – Azt, hogy mindig lázadsz!

Teo a főiskola kezdetéig vidéken élt, talán ezért is tűnik annyira ártatlannak, vagy talán inkább elveszettnek a budapesti forgatagban. Az egész életét fenekestől felforgatta, hogy az álmát valóra váltsa és táncművész lehessen. A nagy családi házból egy szűkös kollégiumi szobába költözött; a szobatársa politológiát tanul, ami garantálja, hogy a szükséges napi kommunikáción felül ne találjanak közös témát; az évfolyamunknak pedig rajta kívül három fiú jutott: közülük az egyiket alig látjuk, a másik kettő pedig meleg. Szóval Teo meglehetősen elanyátlanodott a fővárosban, nekem pedig megesett rajta a szívem. Tehetséges srác, nem volna jó, ha a lelki nehézségek miatt feladná, vagy elkallódna a nagyvárosban. Jó, az igazat megvallva nem önzetlenül töltöm vele az időmet, ugyanis tetszik férfiként: magas, széles vállú, markáns arcélű, sötét hajú, és gesztenyeszemű. Zsivány a tekintete, mégsem tartok attól, hogy megbántana. Tiszteli a nőket. Talán túlságosan is. Legalábbis mással nem nagyon tudom megmagyarázni, miért nem lépett felém férfiként az elmúlt hónapokban. Biztosan a nőkhöz vonzódik, az együtt töltött idő során ennek fizikális jelét is tapasztaltam, és az gondolom, többször is elég egyértelműen a tudtára adtam, hogy volna esélye. Talán fél a „pesti lánytól”, mármint attól, hogy csak rajongtatnám, majd összetörném a szívét. Vagy csak nem akarja elrontani a barátságunkat… Valljuk be, ezek borzalmasan gyenge indokok volnának, ezért is örültem, hogy ma végre a tettek mezejére lépett. Azt hiszem ő egy olyan fiú, akiben bízhatok.

– Jó estét a gerlepárnak! Sikerült választaniuk? – Szólít meg minket a hátam mögül egy férfi, akiről első blikkre azt gondoltam, hogy a pincér.

– Én… – Próbál válaszolni Teo, az illető azonban harsányabb nála, félbeszakítja.

– Hozhatok esetleg egy kis spagettit, hogy szívhassák úgy, mint Susi és Tekergő!

Hogy a cinizmus biztosan kihallatsszon megjegyzéséből, a férfi hatásszünetet tart. Ahogy szavai szépen, lassan leülepednek bennem, ismerősen kezd csengeni fülemben a hangja, melyet azonban hirtelen nem tudok archoz, vagy emlékhez kötni. Már éppen fordulnék hátra, hogy megnézzem magamnak a pofátlant, amikor folytatja: – Tudják, a hosszú-hosszú spagettiszál egyik végén a férfi, a másikon a nő, aztán amikor középre érnek… Csatt! – Közvetlenül a fülem mellett tapsol egyet, a váratlan hangtól összerezzenek. – Egy csók csattan! Annyira romantikus volna…

Elkerekedett szemmel bámulom az aranyozott gyertyatartót, majd mikor a kezdeti meglepettségből felocsúdva rájövök honnan annyira ismerős e férfihang, tenyerembe temetem az arcom.

Erős Anton!

– Esetleg tudok ajánlani a fiatalúrnak egy kis folyékony álmot. Néhány csepp a hölgy italába, és máris megdöntheti. Máshogy úgysem sikerülne, mert…

Mielőtt Anton lezárná a minden bizonnyal ocsmányságba torkolló mondatot, félbe szakítom: – Megbocsájtanál egy pillanatra? – Nézek a lehető legesendőbb pillantásommal Teora, aki tátott szájjal figyeli az eseményeket. – Ki kell mennem a mosódba!

Ahogy felpattanok az asztaltól, egyenesen Anton kakaskodón kidüllesztett mellkasával találom szembe magam. Felnézek a szemébe, pökhendi vigyorral a szája szegletében sandít rám, mire minden erőmet összeszedve belekapaszkodom a karjába, és elvezetem az asztalunktól. Nem bír magával, hahotázással burkolt kegyelemdöfést mér Teora: – Nem gondoltam, hogy ennyi elég a hölgynél ahhoz, hogy a klotyóba cipeljen!

Az étteremben alig foglalt néhány asztal, ám az azoknál ülő összes vendég felénk fordul. Mert a gátlástalan Erős Antonnak mindig a középpontban kell tündökölnie. Amerre ő jár, hangzavar kerekedik, nyomában eluralkodik a káosz. Az égvilágon semmiért nem zavartatja magát, az egész élete egy grandiózus – néha akció, néha vígjáték, és gyakran pornó – film, melynek ő a főszereplője.

– Mit keresel itt? – Szegezem a kérdést Antonnak a mellékhelyiségekhez vezető beugróhoz érve.

A falnak veti a hátát, és derekamra csúsztatva a kezét végigmér: – Gyönyörű vagy – az alsó ajkába harapva olyan képet vág, mintha a puszta látványom fájdalmat okozna neki.

– Anton kérdeztem valamit! – Lesöpröm magamról a kezét.

– Valójában kit. A ma esti vacsorapartneremet – értetlenkedő arcot vágok, ezért hozzáteszi: – Azaz téged! Nem látod, ki is csíptem magam neked!

Szemügyre veszem az öltözékét, sötét vászonnadrágot, nyakánál kigombolt szürke inget, grafitszín vászonkabátot és bőr félcipőt visel. Ha a szokásos, koptatott farmerjeit, az egyszerű pólóit, a bőrdzsekijét és bakancsát veszem alapul, valóban elegánsan fest.

– Rendkívül megtisztelő, hogy a legendás Erős Anton a kedvemért férfinak öltözött, és nagyon kedves a bátyádtól, hogy kölcsönadta ezeket a holmikat, de én ma este mással vacsorázom – közlöm komolyan, majd hogy megtörjem a közénk ereszkedő csendet, hozzáteszem: – Szóval kérlek, menj el!

– Miért nem tanulod meg végre? Azzal, ha olyat kérsz, amiről tudod, hogy úgysem teszem meg, csak csalódást okozol magadnak. Ráadásul a saját butus követelésed miatt más embernek látsz majd, mint amilyen valójában vagyok – úgy búgja ezeket a mondatokat, mintha valójában kedves szavakkal udvarolna.

Egy éve, rögtön az Ördögben töltött első munkanapomon, meglehetősen rendhagyó körülmények között, a női mosdóban találkoztunk először Antonnal. Mivel Maja barátnőm Anton bátyjával jár, már hetekkel megismerkedésünk előtt hallottam a fiatalabbik Erős fivér ellenállhatatlan vonzerejéről. A pletykák azonban ahelyett, hogy elriasztottak volna, kíváncsivá tettek, valóban annyira elbűvölő-e a fiú, ahogy arról már-már legendákat zengenek. Nagy szerencsémre… Hogy is mondják a természetfilmekben? A saját környezetében, portyázás közben leshettem meg a vadat. Anton az egyik szétcsúszott kolléganőmmel enyelgett a mosdókagylónál, mint később kiderült, én akadályoztam meg őket abban, hogy kokainmámorban úszva töcsköljenek az egyetlen használható fülkében. A nagy találkozás előtt azért, mert elfoglaltam a fülkét, belépésem utána pedig Anton, rá abszolút jellemző módon inkább utánam, azaz a friss hús után kezdte csorgatni a nyálát. Mindhiába. Talán én vagyok az Ördög történelmének első – és lehet, hogy az utolsó is – táncoslánya, aki nagy ívben tojt a nagyképű Erős Anton fejére. A kolléganőim valami érthetetlen oknál fogva szeretik, ha a pasik bunkón, és lenézően bánnak velük. Na, és persze azt is szeretik, hogy az éjszaka dílerhercegétől potya szexért potya grammokat kaphatnak. Nekem se suttyó pasira, se drogra nincs szükségem, szóval Anton abszolút esélytelenül kerülget. Mert bizony a találkozásunk óta kerülget. Nem is akárhogyan. A fejébe vette, hogy megszerez, ezért pedig bármit elkövet, és minél inkább ellenállok neki, annál jobban izgatom a fantáziáját. Esküszöm, nekem eszem ágában sincs őt heccelni.

– Anton! – Sóhajtom. – Fejezzük be ezt a játékot! Nem fogsz sem meg-, sem pedig betörni.

Kajánul elvigyorodik: – A te nézőpontodból én vagyok a vad, nem? – Ahelyett, hogy válaszolnék, tehetetlenül lehunyom a szemem, ő pedig befejezi a gondolatmenetet: – Szóval téged kellene megvadítani.

– Rendben, fogalmazzunk úgy, ahogy szeretnéd! – Megadóan magasba emelem a kezem. – Nem fogsz megvadítani! A hétvégén sem sikerült, pedig megpróbáltál leitatni.

Ritkán iszom alkoholt, ezért meglehetősen hamar beüt a krach, ahogy ez történt most szombaton is. Maja barátnőm születésnapját ünnepeltük, és mint kiderült, Anton, a pofátlan macsó kifejezetten udvarias, ha a kiszemelt nő ürülőfélben lévő poharáról van szó. Az utolsó kortyot még meg sem ittam, ő már újabb adag koktéllal a kezében vigyorgott rám. Nem tagadom, a szokásos évődésünk az ital hatására egyre inkább flörtölésbe fajult, és ahogy oldódott a hangulatom, a kelleténél többször közelebb engedtem magamhoz. Hagytam, hogy a fülembe duruzsoljon, aztán azt, hogy miközben beszélgettünk a hajamat piszkálja, végül egy óvatlan pillanatban a nyakamba is belecsókolt. Utóbbinál éreztem azt, hogy eljutottam a buli végére, és ideje hazamennem.

– Hidd el, ha le akarlak itatni, az ágyamban ébredsz másnap reggel. Elég jó, és begyakorolt módszereim vannak erre.

– Férfiként nem volnék büszke rá, hogy a legnagyobb vonzerőm a drogom! – Próbálom letörölni arcáról azt az öntelt vigyorát, de nem sikerült, ezért a fejemet csóválva megjegyzem: – Annyira lehangoló tudsz lenni.

– Nem jobban, mint az a rakás szerencsétlenség az aszalnál.

– Teo egy nagyon rendes fiú.

– Éppen ezért biztosan végtelenül unalmas.

Anton rendelkezik egy rejtélyes képességgel: annak ellenére, hogy alapvetően nyugodt és toleráns lány vagyok, neki pillanatok alatt sikerül robbanásközeli állapotig idegesítenie. Most például az előítéletességével dühít fel.

– Tudod Teo nem önelégült szövegeléssel igyekezett lenyűgözni! – Közlöm csípőre tett kézzel.

– Hanem? – Kérdezi egyszerűen, és emiatt kifejezetten pofátlanul.

Kellemetlenül régimódinak érzem magam, amiért ezt kell mondanom, de már belementem, nincs visszaút: – Virágot küldött.

– Szóval az, aki virágot küld, úriember?

Hátrahőkölök, keresem a csapdát, mert nem hiszem el, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül Antonban, majd miután nem találok buktatót, némi éllel a hangomban válaszolok: – Igen!

Elvigyorodik: – Gondolom egy nagy csokor fehér rózsát küldött.

– Igen! – Vonom meg a vállam, továbbra is végtelenül bugyutának érzem a szituációt. – A fehér rózsa a kedvenc virágom.

– Mert Fehér Rózsának hívják az édesanyádat.

– Te kémkedsz utánam? – Megdöbbenésem aztán újabb kérdést fogalmaz meg bennem: – És egyáltalán honnan tudtad, hogy itt leszek ma este?

– Szerinted? – Miközben kedvesen felvonja a szemöldökét, közelebb húzódik hozzám.

Ismét kezd felmenni bennem a pumpa, el kell beszélgetnem Majával, hogy ne csepegtessen rólam információkat Antonnak, mert visszaél velük. Nyilván ma este megkérdezte mit csinálok, és amikor megtudta, hogy randevúzom, gyorsan idepofátlankodott. Kezd az udvarlása ijesztő méreteket, és formákat ölteni.

– Menj el Anton! – Kérem, vagyis inkább utasítom a lehető legszigorúbban.

Csalódottság tükröződik az arcán, összeszorítja a száját, félre néz, majd amikor visszafordul felém, tekintete az enyémhez hasonlóan kemény: – Anton, hagyj! Anton, menj el! Anton, kopj le rólam! – Hadarja elvékonyított hangon, majd a sajátján folytatja: – Elég volt a szavakból, Anna! A szavaid elillannak, a sértéseid megkopnak. Hiába skandálod, hogy hagyjalak békén, soha nem kerülsz el. Most sem mész vissza Tekergőhöz.

– Anton… – Kezdenék egy újabb sértésbe, de nem hagyja.

– Vedd észre, hogy csak a tetteid érdekelnek! – Állon ragad, és mélyen a szemembe néz: – Légy végre őszinte! Csókolj, vagy üss meg!

Ökölbe szorul a kezem, amiért választási elé állít, de ahelyett, hogy bármit tennék, csak megrökönyödve bámulok rá.

– Akkor majd én! – Bólint, majd megragadja a tarkómat, és szenvedélyesen megcsókol.

Akaratomon kívül, mintha mi sem volna ennél természetesebb, visszacsókolok, és ahogy nyelvünk egymásnak feszül, kiszökik izmaimból az erő, térdeim megrogynak. Anton mellkasára teszem a kezem, az a célom, hogy eltoljam magamtól, de érintésem túlságosan gyengéd az ellenkezéshez. Ő eközben a másik tenyerét is a tarkómra csúsztatja, szinte csüngök az ajkán. A testemen végigszaladó kéjes bizsergés aztán a fejemben koncentrálódva szétoszlik, és a valóságra ocsúdva, a csókból kiszakadva pofon vágom Antont.

– Azt remélni sem mertem, hogy csókot és pofont is kaphatok – nevet, majd mikor látja, hogy faképnél hagyom, utánam szól: – Miközben ez a csók jár a fejedben, kérdezd meg Tekergőt, hogy mi a kedvenc virágod.

Hátra sem nézek, a jobb kezemet emelve egész egyszerűen bemutatok neki.

– Minden rendben? – Kérdezi a zaklatottságomat megérezve Teo. – Ki volt ez a paraszt?

– Senki! – Rázom meg a fejem. – Rendeljünk végre, mert farkaséhes vagyok!

Miközben újra szemügyre veszem az étlap kínálatát, természetesen hiába akarom elhessegetni, ott visszhangzik fejemben Anton búcsúmondata. Felidéződnek bennem a nap eseményei: érkezett egy csokor fehér rózsa, a virágok között egy kártyát találtam, mely szerint ma este, a Donna Lolában vár a feladó, aki a neve helyett, ahogy azt szokás, „A te Valentinod”-ként szignózta az üzenetet. Biztos voltam benne, hogy Teo küldte, ezért felhívtam, és kértem, inkább Oktogonnál találkozzunk, onnan jöjjünk együtt az étterembe. Furcsa volt a hangja, de az izgatottságának tulajdonítottam. A találkozónál megkérdezte, merre induljunk, mire én azt gondoltam, azért érdeklődik, mert nem ismeri a budai tömegközlekedést. Lehet, hogy…

– Mondd, Teo! Tudod te, hogy mi a kedvenc virágom?

– Ez egy beugratós kérdés? – Elvigyorodik.

Lehet, hogy azért csodálkozik, mert valóban ő küldte a csokrot, de elég a találgatásokból, biztosra akarok menni. Kacéran válaszolok: – Mondjuk, hogy egy olyan kérdés, ami befolyásolja az este kimenetelét.

– Akkor… – Megnyalja a szája szélét. – Szerintem az orchidea. Különleges, mint te.

A rossz válasz, mint valamiféle ráolvasás, egy csapásra elővarázsolja az emlékeimet. Azért nem derengett, hogy Teonak beszéltem volna a kedvenc virágomról, mert nem említettem neki. Antonnal azonban szombaton, becsiccsentve, miközben a hajamat birizgálta, meglehetősen sok apróságot megosztottam az életemről. Szóba került az édesanyám, illetve a neve kapcsán az, hogy a fehér rózsa a kedvenc virágom. Ezek szerint a csokrot, és azzal együtt a vacsorameghívást is Anton küldte. Ez magyarázza meg azt is, hogy váratlanul feltűnt a Donna Lolában.

A mellékhelyiségekhez vezető beugró felé fordulok, valamiért azt feltételezem, hogy Anton ott áll, és öntelt vigyorral méreget. Csalódnom kell, csak a hűlt helyét találom, és ez kivételesen mérhetetlen szomorúsággal tölt el. Remek ez a Valentin-nap, két olyan dolog is megesett velem, amiről azt gondoltam, soha nem eshet meg velem: Erős Anton megcsókolt, nekem pedig mielőbb bocsánatot kell kérnem tőle. A pillanatban lubickolva ráadásul biztosan elismételteti majd velem, hogy aki virágot küld egy nőnek, az úriember…

Ha tetszett a novella, ne tétovázz, szerezd be a regényt:

Címkék

Lakatos Levente

Kétszeres Aranykönyv-díjas író. Háromszor választották a Magyar Könyvek Viadalán az év írójának. 2015-ben a Glamour magazin olvasói a legsármosabb férfinak választották.

Ezek is érdekelhetnek még!

Hozzászólás

Close
Close