Néhány olvasmányélményt növelő gondolat a novella elolvasása előtt:
- Az ingyenesen olvasható Anna+Anton novellasorozat az Aktus című regényemhez kapcsolódik és úgynevezett előzménynovellák alkotják. Összesen öt előzménynovella született, ezek mind az Aktus cselekménye előtt játszódnak
- Ez a novella például két évvel a regény első fejezetében olvasható incidens előtt játszódik
- Ez a novella váltott szemszögből, azaz Anna és Anton nézőpontjából íródott
Minden jog fenntartva. A novella sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.
Anna+Anton: Félek tőled, vigyázz rám!
4. Aktus előzménynovella, írta: Lakatos Levente
Két évvel az incidens előtt
2013. április 22., vasárnap este
Anna
Amikor Antonnal másfél hónapja összevesztünk, ő az albérletemen felül az életemből is kisétált. Nem hívott telefonon, nem keresett személyesen, és hiába múlatta addig minden átkozott este a munkahelyemen az idejét, hetek óta a bár közelében sem járt. Ahogy teltek a napok, egyre több vendégnek szemet szúrt a hiánya, sokan kérdezgettek, mi történt a fiatalabbik Erős fivérrel, én pedig csak megvontam a vállam. Milyen furcsa gesztus. Akik nem ismernek, értékelhették úgy, hogy hidegen hagy a fiú sorsa, a hozzám közelállók azonban tudták, csüggedt tehetetlenségemben vonogatom a vállam.
Nekem is hiányzott Anton. Csipkelődéseivel, átlátszó bókjaival, és öntelt, magabiztos vigyorával az életem, szűkebben mérve pedig a napjaim szerves részévé vált. Többször ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy felhívjam, és elmondjam neki, miattam ne hozzon áldozatokat, engem nem zavar, ha az Ördögben szórakozik. Mielőtt azonban a telefonért nyúltam volna, rendre eszembe jutott az, a közvetlenül a távozása előtt fejemhez vágott mondata, mely szerint, ha nem dughat meg, a közelében sem akar tudni. Ennél megalázóbbat még nem mondtak nekem. Dühből fakadó büszkeségem aztán elkeseredésbe fordult, és beláttam, hiába a tátongó hiány, valóban semmi dolgunk egymással. Esküdni mertem volna rá, azért kerül, mert ő is hasonlóképpen vélekedik.
– Itt van! Itt van! Itt van! – Hadarom, miután az öltözőbe rontva becsapódik mögöttem a hangszigetelt helyiség ajtaja, és kizárja a tánctéren dübörgő zenét. – Anton itt van!
Azt hittem, káprázik a szemem, amikor néhány perce a félhomályban kiszúrtam, Anton a fő bárpultnak dőlve, egy üveg sörrel a kezében figyeli, ahogy táncolok. Mintha valami óvóhely volna, azonnal az öltözőbe siettem a nagy hírrel, melyet azonban a sminkasztalon pakolászó barátnőm feltűnően higgadtan konstatált. Gyanút fogva, csípőre tett kézzel kérdezem: – Te hívtad ide?
Maja az izzókkal körberakott tükörben felpillant rám, de csak azután válaszol, hogy felém fordult: – Felnőtt emberek vagytok, beszélnetek kell egymással.
Tátott szájjal bámulok barátnőmre, legszívesebben visszakérdeznék, hogy biztosan jól hallottam-e, amit mondott, hiszen nála jobban senki nem ismeri az Antonnal történteket. Dacosan karba fonom a kezem: – Ez már egy lezárt ügy.
Maja elmosolyodik, közelebb lép és a könyökömet megragadva, fejét ingatva, mélyen a szemembe néz: – Ez az ügy addig nincs lezárva, míg menekültök egymás elől! – Közli, majd mikor látja, már a nyelvem hegyén egyensúlyozik a reflexszerű tagadás, mutatóujját emelve leint: – Ne próbálj nekem buta magyarázatokkal előrukkolni, mert egyetlen szavadat sem hiszem el!
Megadóan lehajtom a fejem. Az indok ez esetben mindegy, a tény ugyanis makacs: valóban, néhány perce is megfutamodtam az Antonnal való találkozás elől.
– Nem tudom, hogy mit mondhatnánk egymásnak – ingatom a fejem.
– Ne is akard előre kitalálni! Hagyd, hogy elmondja, amit szeretne, majd arra reagálsz! – Maja gyengéden megsimogatja az arcomat, tanácsait hallva éppen kezdem elhinni, hogy az én oldalamon áll, amikor hozzáteszi: – Kezeld partnerként!
Lehet, hogy csak álmodom ezt az egészet? Barátnőm száját olyan szürreális mondatok hagyják el, mintha nem is vele, hanem egy, a lidércálmaimba illő alteregójával beszélgetnék. Kínomban felhorkanok: – Én kezeljem partnerként? – Kérésemre helyeslő bólintás a válasz. – Ha nem emlékeznél, ő mondta azt, ha nem teszem szét neki a lábam, szarik a fejemre. Ki nem veszi a másikat emberszámba?
A szükségesnél jóval többször pörgettem vissza fejben a márciusi affér emlékét, kerestem azt a pontot, ahol a kapcsolatunk zátonyra futott. Meg kell hagyni, az egész szituáció rendkívül elcseszetten alakult. Anton hosszú hónapok óta udvarolt, én azonban igyekeztem baráti szinten tartani a viszonyunkat. Ennek legfőbb oka, hogy egy szoknyapecér drogdílernél megbízhatóbb férfit képzeltem el magam mellé. Az együtt töltött idő azonban megpuhított, és a nőnapi buliból hazatérve, becsiccsentve hagytam, hogy az eszem helyett a vágyam vezessen. Majdnem odaadtam a város leghíresebb skalpvadászának a szüzességemet.
– Lehet, hogy szelektív a memóriád, úgyhogy vegyük sorba, mi is történt azon az estén – Maja cinikusan elvigyorodik. – Élvezésig szívogatta a csiklódat, majd ezután te közölted vele, nem állsz szóba drogdílerekkel. Tételezzük fel, hogy ez fordítva történik, tehát te elégíted ki, majd ő semmibe vesz azért, mert egy sztriptízbárban rázod a valagadat. Mit mondanál erre?
A munkaruhámként szolgáló fehérneműmben nem csak testileg, hanem lelkileg is túlságosan csupasznak érzem magam Maja előtt. Alsó ajkamba harapva, fejemet leszegve lépek a ruháimhoz, hogy magamra húzhassam a kapucnis pulóverem. Barátnőm kegyetlen határozottsággal utánam fordul: – Azt mondanád, hogy egy seggfej! – Közli, és annak ellenére sem engedi el a témát, hogy láthatóan egyre kisebbre zsugorodtam miatta: – És igazad is volna! Mert csak a seggfejek mondanak ilyet!
Nagyon úgy fest, félreértettem Maját. Az, hogy az elmúlt hetekben szó nélkül hagyta a történteket, nem a velem való egyetértést jelentette. Inkább csak megvárta, hogy leülepedjenek az érzéseim, illetve a gondolataim, majd ahelyett, hogy megpróbált volna rábeszélni egy találkozóra, rögtön szituációba hozott. Az eszem megáll!
– Akkor ezek szerint egy seggfej vagyok! – Tárom szét a karom tőlem szokatlan flegmasággal. – De ő akkor is drogos.
– Te pedig egy sztriptízbárban rázod a segged. Melyik jobb? – Teszi fel Maja a költői kérdést, majd gondterhelten sóhajt: – Látod, hiába mondtam, hogy túl tisztalelkű vagy ehhez a világhoz! A legtöbb lány kényszerből vállalja ezt a munkát, te azonban szórakozásból csinálod. Önszántadból mentél bele, úgy, hogy valójában rá sem szorulsz. Becsülöm, hogy tapasztalni akarsz, de nem érzed át az éjszaka súlyát, hiszen bármikor kiléphetsz belőle a fénybe.
Való igaz, nincsen rá szükségem, mégis szinte könyörögtem Majának ezért a munkáért. Az ok meglehetősen összetett, gyökere a gyerekkoromban, egészen pontosan abban keresendő, hogy anyám a születésem után elhagyott. Kislányként nyilván folyton arra a nyomasztó kérdésre kerestem a választ, vajon mi lehet elfogadható indok arra, hogy egy anya lemondjon a lányáról. Aztán amikor kinyílt a szemem, és számomra világossá vált, hogy az apám legjobb barátja valójában a szeretője, az alapvető sokktól szédülten rögtön őt kezdtem hibáztatni a megcsonkult családunk miatt. Válogatott sértéseket vágtam a fejéhez, és hosszú-hosszú évekig szégyenkeztem, amiért az apám meleg. Kamaszkoromban aztán lázadni kezdtem, mindent megtettem a szexualitás megtagadása érdekében, ezzel akartam bizonyítani apámnak, hogy az akaraterő erősebb a vágynál, és a homoszexualitása a gyengesége jele. Ma már tudom, rettenetesen buta voltam, és nem az apám, hanem a homofób viselkedésem miatt pironkodom. De ha már úgy alakult, hogy egészen a húszas éveim elejéig megőriztem a szüzességem, szeretném majd olyan férfinak adni, akibe szerelmes vagyok.
Az erotika tagadásával azonban nehezen találtam rá nőiességemre, bíztam abban, hogy az éjszaka világa, és a táncolás segít a kibontakozásban. Azonban nagyon úgy fest, csak még több galibát okozok magamnak vele. Lerogyok a tükör előtti székre, és a könyökömmel a combomon támaszkodva, vállamat előre ejtve a padlóra meredek. Barátnőm a mellettem álló székre ül, és támogatólag megszorítja a kézfejemet: – Tudod, nagyon becsülöm az akaraterőd. Ha te eltervezel valamit, biztosan a végsőkig kitartasz mellette – Mormolja, és mikor a fülem mögé tűri az arcomba omló hajtincseimet, félmosolyra húzódik a szám. – De az életünk legszebb pillanataihoz köze sincs az elhatározásainknak. Akaraterőből nem lehet boldog az ember. Értem én, hogy össze vagy zavarodva, amiért Anton, a maga lehengerlő személyiségével belerondított a jövőképedbe, de ezért ne őt büntesd! És ne is magadat! Ami kettőtök között történik teljesen normális. Hagyni kell megtörténni!
Nem felelek. Nem tudom, mit mondhatnék. Másfél hónap ide, vagy oda, ugyanolyan tanácstalan és elveszett vagyok, mint az Anton lelépését követő első percben.
– Mi a bajod vele valójában? – Mikor Maja észleli, hogy nehezen találok szavakat, meg is válaszolja a saját kérdését: – Jó, tudom, nem bízol benne.
Bólintok.
– De hazudott neked valaha? – Vonja fel a szemöldökét.
Erre fejcsóválással reagálok.
– Attól félsz, hogy megszereted és visszaél a bizalmaddal – sűríti Maja egyetlen mondatba a problémámat.
Ostobán érzem magam, amiért szóbeli válasz helyett ismét csak bólintok, ezért kipréselek magamból néhány szót: – Az egyik pillanatban még szeretetre áhítozó fiúnak látom, a következőben azonban barommá aljasul.
– Szerintem ez a változékonyság csak azt bizonyítja, hogy ő sem tud téged hová tenni. Különböző módokon próbálkozik, várja, hogy melyikkel jut hozzád közelebb. A kísérletezés azonban kockázatos, és sok időt igényel, aminek hatására olyanokat tehet, vagy mondhat, amit később megbán. Például azt, hogy nem akar a közeledben lenni. Hidd el, semmire sem vágyik jobban, minthogy a közeledben lehessen.
Maja úgy beszél, mintha a nővérem, az anyám és a legjobb barátnőm lelkét egyetlen testbe öntötték volna. Tudom, hogy bölcsességei találóak, és helyénvalóak, de egész egyszerűen…
– Félek – ismerem be. – Nem akarok attól rettegni, hogy mikor fog megvezetni.
Maja szeme felcsillan: – Ez remek!
– Örülsz, hogy félek? – Értetlenkedem.
Hevesen bólogat: – A ma este remek alkalom arra, hogy szembenézz az egyik legnagyobb félelmeddel. Úgy hívják, hogy szerelem – kacag, majd felrángat a székről, és a fenekemre csap: – Öltözz fel, vége a mai műszaknak, nyomás randizni!
– De… – Szólalnék meg, ám közbevág.
– Nincs de! Egyébként is szükségem van a lakásra. Szeretném végre kiereszteni Leonnal a hangomat. Ha érted mire gondolok… – Kacsint rám.
Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
Ő az egyik legfontosabb ember az életemben.
Anton
– Hozok evőeszközt – morgok, amikor észreveszem, hogy a pincérnő lespórolta a kést és a villát.
– Ne röhögtess! – Forgatja szemét Anna. – Bemutatom neked, ez egy hamburger! Tudod, az emberek kézzel, a tölteléket gusztustalanul ide-oda csöpögtetve eszik! A módszer a következő: összeszorítod a zsemlét, majd hatalmasra nyitod a szád, és harapsz. Ha finom, hümmöghetsz is hozzá.
Balga mosollyal figyelem Annát, ahogy a tévéshopok háziasszonyait majmolva, eltúlzott gesztikulációval bevezet a hamburgerevés rejtelmeibe. Valami érthetetlen oknál fogva arra számítottam, hogy az elmúlt másfél hónap megváltoztatta, más emberré tette, de be kell látnom, félelmem alaptalan hülyeség volt, ugyanaz az imádni való lány ül velem szemben, akibe két éve, az első találkozásunk pillanatában beleszerettem. Aki megmutatta, hogy a női talpraesettség nem egyenlő a beképzeltséggel. És aki egyetlen félmondatával is padlóra tud küldeni.
– Miért nem eszel? Most mutattam meg, hogyan kell – bök fejével a tányéromon pihenő hamburgerre.
Mert még mindig akkora a gyomrom, mint egy átkozott borsószem!
Bár már közel egy óra eltelt azóta, hogy Anna kimerészkedett az öltözőből, és legnagyobb meglepetésemre elfogadta kései vacsorameghívásomat, még mindig úgy érzem magam, mint egy, az első randevúján ülő, éppen csak pelyhedző állú kamaszfiú. Gyomorgörcsöm egyébként a bátyám csaja, és Anna legjobb barátnője, azaz Maja délutáni telefonhívása óta tart. Amikor felvetette a találkozó ötletét, zsigerből rávágtam, szerintem felesleges erőltetni azt, ami eddig sem működött. Úgy hiányzott, mint egy púp a hátamra, hogy békülési szándékkal érkezve, a legkülönbözőbb variációkban végighallgassam, mennyire szánalmas alak vagyok, amiért drogdílerként keresem a pénzem. Merthát Anna ezt gondolja rólam, utolsó találkozónk során nem is rejtette véka alá a véleményét. Maja azonban nem az a típus, aki elfogadja a nemleges választ. Na, nem mintha sokáig kellett volna győzködnie, a remény gyorsan a büszkeségem fölé kerekedett. A félelmem azonban nem hátrált. A lábam remegett és az izgalomtól szinte vacogva léptem át az Ördög küszöbét. Néhány ismerős arc köszöntött, próbáltak faggatni, hogy hova tűntem az elmúlt hetekben, én azonban igyekeztem mindenkit elhessegetni magam mellől. Egyedül akartam kiélvezni azt a néhány lopott percet, míg anélkül figyelhetem Annát, hogy ő észrevenne.
– Az evés örömet okoz – Szólal meg újra Anna, majd abszolút komoly ábrázattal folytatja: – Brit tudósok kimutatták, hogy evés közben sokkal fesztelenebbek az emberek.
Nem hiszem el, hogy ennyire átlát rajtam. Azt pedig főleg nem, hogy ez kedvemre való. Fogalmam sincs, hogyan haragudhattam erre a lányra. Féloldalas mosollyal átnyúlok az asztal fölött: – Hiányoztál – vallom be, közben hüvelykujjammal letörlöm, majd lenyalom a szája szélén elmaszatolódott, cseppnyi öntetet.
Azzal, ahogy elpirul, kezdi feléleszteni a hetek óta élethalál harcot vívó önbecsülésemet, melyet utolsó találkozásunkkor éppen ő szúrt gyomron. Az idő persze valamelyest fakított a rögtönzött nőnapi sztriptízem emlékén, az továbbra is sötét foltként csúfondároskodik közös múltunkban. Megkaptam, amit szerettem volna, de rögtön el is vesztettem. Anna fájdalmat okozott azzal, amit mondott, én pedig bántottam a válaszommal. Mindketten hibáztunk, pedig valószínűleg egyikünk sem akarta megsérteni a másikat. Ezt bizonyítja az is, hogy hiába nyalogattattam idegen, könnyűvérű ribancokkal a sebeimet, azok nem hegedtek gyorsabban. Az egyéjszakás cafkák Anna nyomába sem érhettek. Sem lelkileg, sem testileg. Egyiküknek sem volt olyan tökéletes íze, illata, vagy nyögdécselő hangja, mint neki. Már attól is merevedésem támad, ahogy visszagondolok az átnedvesedett bugyijára, a kéjtől hullámzó testére, illetve az orgazmus okozta széthullására… De ahogy az lenni szokott, a szex mindent megváltoztatott – csak éppen ellenkezőleg történtek a dolgok, mint esetemben általában. Dugás után a csajok akarnak megtartani, amire én azonnal lelécelek. Anna azonban eltolt, pedig én magamhoz akartam ölelni.
Szorosan.
Örökre.
Tudom, hülyén, pontosabban betegesen hangzik, és egyelőre én sem tudom hová tenni az érzést, de a tulajdonomnak akarom őt tudni. Arra vágyom, hogy egy vastag és nehéz, láthatatlan lánc örökre összekössön minket. Hogy mindig mellettem legyen. Hogy ne kelljen azon aggódnom, melyik idióta veti ki rá a hálóját.
És ekkor hirtelen egyetlen, felvilágosodásszerű érzéssé gyűlik a kezdeti gyomorgöcs, a változástól való félelem és a bűntudat. Hiába próbálom elfojtani, az őrjítő kétség kérdéssé formálódik bennem: – Mi újság a fiúkkal, Anna?
– A fiúkkal? – Kérdez vissza, majd derűsen válaszol: – A fiúk jól vannak, köszönöm!
Megszédülök.
Belegondolni is borzalmas, mennyi férfi donghatta körül, míg én önszántamból elkerültem őt. Gyakorlatilag szabad utat engedtem, ezért pedig szívem szerint lefejelném az asztalt. Hány férfi udvarolhatott neki? Ő pedig talán választott is közülük. Ökölbe szorul a kezem, Anna pedig ezt kiszúrja: – Féltékeny vagy? – Csíp oda, majd gátlástalanul nagyot harap a hamburgeréből.
– Csak kíváncsi vagyok, hogy hány hülyét kell még hülyébbre vernem – válaszolom teljes komolysággal.
Most Annából pukkan ki egy kontrollálatlan kacaj. Valószínűleg azt hiszi, hogy viccelek. Téved.
– Bevallok neked valamit, ha eszel egy falatot a hamburgeredből – bök fejével újra a tányérom felé.
Mint egy szófogadó katona, kihúzom magam, játékosan tisztelgek, aztán harapok az ételből. Annyira feszült vagyok, hogy nem érzem az ízeket. Anna gyorsan elcseni a tányéromra pottyanó két, összetapadt uborkakarikát, majd mielőtt majszolni kezdene, szívemet olvasztó, meghitt pillantással azt mondja: – Te is hiányoztál nekem.
Hosszú másodpercekig összefonódik a tekintetünk. Szinte érzem, ahogy a félelem kiszakad a mellkasomból, és károgva tovarepül. Eláraszt a boldogság.
Itt vagyunk.
Együtt vagyunk.
Ketten vagyunk.
És ez talán így is marad.
A lelki kapcsolódás ellenére vacsoránk további részében kerültük a kettőnk viszonyáról szóló témákat. Nem türelmetlenkedtem, nem akarok semmit erőltetni, vagy siettetni, ráadásul én személy szerint nem a szavak, hanem a tettek embere vagyok. Nagyon úgy fest, ezen tulajdonságunkban kifejezetten hasonlítunk Annával, aki hazafelé indulva, az autóba szállva, rágógumiízűen megcsókol. Olyan üdítő érzés, mint mikor rémálomból való ébredés után jéghideg vízzel oldod a kiszáradt ajkad szomját. Egy szempillantás alatt kőkeménnyé merevedek, és önkéntelenül mászni kezdek az anyósülés felőli oldalra, Anna azonban mellkasomra tapasztja a kezét: – Nyugalom – suttogja pihegve.
Nem sietünk sehova – figyelmeztetem magam.
– Ezt mivel érdemeltem ki? Mert akkor sokszor csinálom – incselkedek az ajkamat nyalogatva.
– Azzal, hogy tiszta vagy – válaszolja egy önelégült mosoly kíséretében. – És igen, nagyon örülnék, ha sokszor csinálnád.
Szép! Belesétáltam a csapdájába. Visszakászálódva a volán mögé, hitetlenkedve ingatom a fejem: – Ne akarj megváltoztatni! Így is folyamatosan olyan döntéseket hozok miattad, melyekre még nem volt példa.
– Például? – Tekintete kihívó. – Randizol olyan lánnyal, akit nem dughattál meg az első adandó alkalommal?
Sóhajtok, aztán belekezdek: – Szerintem te félreértettél – szeretném egyszer, és mindenkorra letisztázni ezt a kérdést. – Amikor azt mondtam, ha nem lehetsz az enyém, a közelemben sem akarlak tudni, nem azt jelentette, hogy szex nélkül nem érdekelsz. Hanem azt, hogy képtelen lennék elviselni, ha egy másik férfival látnálak. Pedig, ha nem vagy az enyém, ez előbb-utóbb bekövetkezik.
Úgy bámul rám, mintha szellemet látna. Nem tudom eldönteni, hogy megdöbbent, vagy szörnyülködik, majd amikor sűrűn pislogva félrenéz, tudom, megértett.
– De a drogra visszatérve – sietek segítségére, amikor kezd kínossá válni, hogy csendben marad. – Jelenleg ez az életem. Lesz majd másképp, fogok a festésből élni, de a művészet rengeteg időt felemészt, amit kezdetben máshonnan kell finanszíroznom.
Szótlanul telnek a másodpercek. Amikor a művészetfinanszírozással érvelek a drogdíleri munka mellett, az emberek általában megkérdezik, miért nem tisztességes, legális úton keresek pénzt. Erre rendre azt felelem, azért, mert a rendes munka a fantáziámat szegné, de ezt nem értheti meg olyan, aki nem alkot. Ez nyilván kibúvó, a drog könnyű kereset, sok pénzt hoz a konyhára, és bőven ad szabadidőt. Rendben, kockázatos, bármikor lekapcsolhatnak, de mindennek ára van.
– Lehetek őszinte? – Kérdezi Anna, én pedig zavart ábrázattal bólintok. – Amikor tiszta vagy, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy beléd szerethetek. De, amikor szívsz, elborul az agyad, olyanokat teszel, melyek után mindig bocsánatot kell kérned. Olyankor félek tőled. Mintha két ember lakozna benned.
Mélyeket pislantva igyekszem feldolgozni a hallottakat. Első találkozásunk óta a legnagyobb aggodalmam, hogy Anna fél tőlem. És tessék. Úgy érzem magam, mint egy elcseszett libikókán, mikor éppen a csúcsra jutnék, rögtön visszahuppanok. Nagy nehézségek árán aztán megszólalok: – A drogtól függetlenül is fogok olyan dolgokat tenni, amikért bocsánatot kell kérnem. Mert nem vagyok tévedhetetlen.
– De drog nélkül legalább bízhatnék benned – közbeszólnék, de kizökkenthetetlenül folytatja: – Nézd, én nem akarok versengeni a droggal, mert veszítenék. Nekem a szer olyan, mint neked egy másik férfi. Elvesz tőlem téged. Én rád vágyom, nem pedig egy tudatmódosított Antonra. Arra vágyom, hogy vigyázz rám!
Ezek szerint nem is feltétlen azzal van problémája, hogy drogeladással keresem a kenyerem, sokkal inkább az zavarja, hogy én is fogyasztó vagyok. Őszintén bevallva ez a nagyobb baj, hiszen míg a munka gyorsan megtagadható, a szenvedélyről csak kínkeservek árán lehetne lemondani. Pláne, hogy az ihletet is abból merítem. Nyakig ülök a szarban.
– A drog nem forgat ki önmagamból, csak felszabadít! Szükségem van rá a festéshez! De nem leszek tőle rossz ember! – Védekezem, ő azonban hitetlenkedve a szemét forgatja, majd előhalássza a táskájában megcsörrenő mobiltelefonját. – Muszáj ezt most felvenned? Ki keres ilyenkor? Hajnali két óra van.
Gondterhelt arccal bámul a kijelzőre: – Nem ismerem ezt a számot.
– Akkor nyomd ki! – Dohogok.
– Lehet, hogy baj van – motyogja, majd fogadja a hívást.
Az éjszaka csendjében hallatszik, hogy a vonal túlsó oldalán egy nő szólal meg, nehéz a hangja. Azt is hallom, hogy Fényes Laura néven mutatkozik be, majd amikor azt mondja, rendőrnyomozó, nagyot nyelek. Érthető módon herótom van a rendőröktől.
– Miről van szó? – Tér a tárgyra Anna a tiszteletkörök után.
Hallom, ahogy a nyomozónő belekezd egy hosszabb monológba, de Anna másodpercről másodpercre torzuló arca mindössze négy szót enged az elmémig jutni.
Albérlet.
Lövések.
Lakótársnő.
Idegenkezűség.
Tehetetlenül nézem, ahogy a lány, akit szeretek, az orrom előtt, egy lehetetlenül mélyről induló, de túlvilágivá vékonyodó sikoly kíséretében összeroppan. Elejti a telefont, a készülék az ölébe pottyan. Hallom, ahogy a nyomozónő szólongatja, reszkető kézzel átveszem a mobilt, majd bemutatkozom. A nő síri hangon megkér, fáradjunk be a kapitányságra, majd elbúcsúzik.
Szükségem van néhány percre, míg felocsúdok. Csak ülök és bámulok az éjszakai utcára. Együtt vagyunk Annával, mégis rendkívül távolinak érzem.
– Leonnal volt! – Nyüszít zokogása közben Anna. – A bátyád megölte Maját!
Érzem, ettől a pillanattól kezdve az egész életem fenekestől felfordul.
