Néhány, a tökéletes olvasmányélményt elősegítő gondolat a novella előtt:
- Az ingyenesen olvasható Anna+Anton novellasorozat az Aktus című regényemhez kapcsolódik és úgynevezett előzménynovellák alkotják. Összesen öt előzménynovella született, ezek mind az Aktus cselekménye előtt játszódnak
- Ez a novella például négy évvel a regény első fejezetében olvasható incidens előtt játszódik
- Ez a novella Erős Anton szemszögéből íródott
Minden jog fenntartva. A novella sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.
Anna+Anton: Találkozunk soha többé!
1. Aktus előzménynovella, írta: Lakatos Levente
Négy évvel az incidens előtt
2011. január 17., vasárnap hajnal
Anton
Olyan elánnal rontok a női mosdóba, mintha bombával robbantották volna fel a bejáratot. A gondolat, hogy – bizonyos értelemben véve – rövidesen valóban robbantani fogok, megalapozza a hangulatom; a nyakamban csimpaszkodó Mandyt felbátorítja kaján vigyorom, habzsoló csókja érzéki harapássá vadul. Tett tettet követ, kerek seggébe markolok, és a lehető legközelebb vonom kőkemény ágyékomhoz. Könnyű, mint egy madárka, és veszettül izgató parfümillat, a laza szex szaga árad felőle. Farkamat megérezve, lábai még szorosabb öleléssel fonják körbe derekam, lehetetlenül hosszú körmei végigszántanak koponyámon. Milyen szerencse, hogy éppen ma borotváltam le néhány milliméteresre a hajam, ilyenkor különösen érzékeny, és gerjesztő, ha a fejbőrömet karmolják.
Szanaszét fogom szedni ezt a lotyót!
– Felizgatsz, Anton! – Nyögi részeg hangon, és amikor az egyik mosdótálca peremére ültetem, a felsőtestemen végigsimítva, feszülő sliccemhez zongorázik ujjaival.
Fajtájának mindegyike hasonlóképpen bókol, a férfiak pedig általában úgy tesznek, mint akik hisznek a méltatásnak. Persze a legtöbb szerencsétlen nem véletlenül téved az Ördöghöz hasonló lebujokba, pontosan azt várják, ami a hétköznapjaikból hiányzik: istenítést. Minden férfi a legjobb, a legerősebb és a legrettentőbb akar lenni, vagy legalábbis arra vágyik, hogy átlagosságát feledve, néhány órácskára különlegesnek érezhesse magát. A potenciáért pedig súlyos pénzeket kell kiperkálni a legdörzsöltebb női hazudozóknak. Azoknak, akik például minden gyanúsításon felháborodva állítják, táncosnők, mégis, amint megvillantasz előttük valami kecsegtetőt, munkaeszközük helyett máris a te rudadon pörögnek. Szerencsém, hogy fiatal, jóképű, szexi és titokzatos vagyok – az első a huszonhárom évemből fakadó tény, az utóbbi három pedig a leggyakrabban rám aggatott jelzősorozat –, ezért nem kell bűzlő hazugságokkal tömjéneztetni magam. A velem köthető üzlet, az ősihez képest egészen más jelleggel bír, a szajhák pénzéhség helyett akkor tapadnak rám, ha jó farokra és jó drogra van szükségünk. Köztudott ugyanis, hogy én mindkettővel, gazdagon rendelkezem.
– Tiszta cucc? – Kérdezi mindenféle átvezetés nélkül Mandy.
– Hát persze, te kis malac! – Dünnyögöm, és hüvelykujjamat végighúzom csókjaimtól kivörösödött ajkán.
– Ne hívj így! – Megpróbálja morcosan elsöpörni arcától a kezem.
– Úgy hívlak, ahogy akarlak! – Paskolom meg vastagon sminkelt arcát, majd a lehető legkomolyabb tekintetemmel, mutatóujjamat figyelmeztetőn arca elé tartva folytatom: – Azt csinálok veled, amit akarok!
Nem azért szexelek lotyókkal, mert rájuk szorulnék, hanem azért, mert megtehetem. Élek a lehetőségeimmel, a hatalmammal. Ez az üzlet az ő szükségletükről szól, melynek kielégítéséért cserébe vaginában kompenzálnak, én pedig szemtelenül drágán adom a portékámat. Valahol azt olvastam, azok az éjszaka valódi császárai, akiktől a kurvák függenek. Az egyik haverom undorító, de szemléletes példája, hogy a szajhák olyanok, mint az Országház klotyói: a húgyod, párttól függetlenül ugyanabba a pöcegödörbe folyik. És mivel – az érdekekkel ellentétben – az éjszakában használt nők közösek, szeretem a friss húsra elsőként rátenni a mancsomat. A „néhány napos” Mandy,az Ördögbe érkezésem óta leplezetlenül stírölt, majd cirka negyed órája, egy laza öltánc során belém gabalyodott. Persze az általa is sokszor hangoztatott jóképűségem ellenére, bárgyúság volna azt feltételeznem, hogy pusztán a férfiúi vonzerőmre gerjedt. A cafkák körében gyorsan terjed a hírem, pontosan tudják, milyen igényekkel fordulhatnak hozzám.
– Mennyi van nálad? – Ajkába harapva, keze slicctájékról mohón a zsebemre vándorol.
– Te kis telhetetlen, részeg malac! – Kedves dünnyögésem ellenére határozottan ragadom meg a csuklóját, erős szorításomtól felszisszen, én felvont szemöldökkel folytatom: – Az első szabály, hogy azt csinálod, amit mondok! Nem turkálsz, mert hoppon maradsz!
Míg a pénzedért istenítést kapsz, a drogtól istenné válsz! Ezt a gondolatot egyszer tovább fejlesztettem, a következőképpen hangzik: pénzzel akkor fizetsz, ha szexet, kokainnal pedig akkor, ha jó szexet akarsz. A drog old a szajhák egyébként is laza erkölcsein, delíriummámorukban azt tehetek velük, amihez csak kedvem szottyan. A női kiszolgáltatottság pedig akkor is kecsegtető, ha az embernek rendesen nincsenek perverz vágyai… Hát még akkor, ha bőven akadnak, mint esetemben.
A fantáziám ugyan határtalan, szükségem van inspirációra, első kiállításomat a kéjenc kalandjaimból készített festményeimből akarom megrendezni. Mandy pedig tökéletes múzsa lesz, bizonyította ezt akkor is, mikor bármiféle ellenérzés nélkül közöltem, kap ajándék-kokót, ha a farkamról szívja fel. Számoltam, az ajánlatot követő ötödik másodpercben beleegyezően bólintott. Ezeket a lányokat szerintem pontosan arra teremtette a Magasságos, hogy az ember kiélje rajtuk a legmocskosabb fantáziáit. Kösz érte, ámen, meg hasonlók.
– Foglalt a fülke – állapítja meg a paskolástól kipirult arcú malacom.
– Ne beszélj! – Vetem oda foghegyről, immár a fülkeajtó felé fordulva. – Ez a második szabály!
Virgonc kedvem fenntartása érdekében folytathatnám a tapizást, és a nyalakodást, de nem kívánok túlzásokba esni, vagy véletlenül hamis – értsd: romantikus – illúziókat kelteni. Ezek a nők, szeretetéhségük okán legalább annyira törékenyek, mint amennyire könnyen kaphatóak, gyorsan szerelembe esnek. Volt már rá példa, hogy egyikük, a megalázó döngölés mellett is belém zúgott. A hátam közepére sem hiányzik egy fanatikus, labilis ribanc. Rendben, akár itt és most is nekieshetnék Mandynek, letéphetném spagettipántos bikini felsőjét, fogaim közé csíphetném mellbimbóját, és ujjammal már tangája alatt matathatnék, kéjenc hajlamaim ellenére nem vagyok barbár forma. Marad a várakozó malmozás.
– Szerinted hány éves vagyok? – Kérdezi a tükörhöz hajolva, hajába túrva.
Egy mély, gondterhelt sóhajon felül semmit nem reagálok. Egyrészt annyira sem érdekel a kora, hogy eltűnődjek rajta, másrészt bárhogy tippelnék, közölné velem a helyes választ. Én azonban még véletlenül sem szeretnék annál többet tudni Mandyről, minthogy milyen hangosan nyög, és mennyire vérforralóan sikongat. A többi között ezért sem érdekel például, hogy a művészneve kit takar valójában, hány éves, vagy mi a telefonszáma. Persze ez nem minden nő esetében van így. Ők ugyan gyakran azt vallják egy sincs, valójában nekünk, férfiaknak két agyunk van: a normális, meg a faszagyunk. Előbbit a tényleg normális lányok, utóbbit pedig a ribancok elégíthetik ki, szerelmesek viszont csak abba a nőbe leszünk, aki mindkét eszünket elveszi. Én legalábbis olyan lányra vágyom, aki klasszikus értékrend szerint él, az ágyban azonban ordas módjára viselkedik. Egyszer csak utamba kerül, remélem észreveszem majd, és nem fogom vesztes módjára elszalasztani.
– Huszonhét vagyok, de szerintem tizenkilencnek látszom. Mit gondolsz? – Folytatja össze-összeakadó nyelvvel Mandy, miközben egy átnedvesített papír zsebkendővel kiigazítja elkenődött szemfestékét.
Ettől az ostoba csacsogástól ökölbe szorul a kezem.
– Azt, hogy csesszék meg, amiért egyetlen fülke működik! – Ütök öklömmel idegességemben a mosdótálca szélére. – És, ha szarnia kellene valakinek? Csináljon be?
Az Ördög bár tulajdonosaiban fel sem merült, hogy a szórakozóhelyre hölgyvendégek is érkezhetnek. A női mosdó gyakorlatilag egy leharcolt lyuk a hely egyik legeldugottabb részén, majdhogynem kizárólagosan a személyzet használja, éppen ezért bőven elegendőnek gondolják a két, rendelkezésre álló fülkéből mindössze az egyiket üzemben tartani. Enyelgésre persze a forgalomból kivont is megfelelne, ha takarítószertárnak kialakítva nem lifegne rajta egy lezárt lakat. Felmerül bennem, hogy talán át kellene masíroznunk a férfimosódba, de nincs hangulatom a fülkék fölött átkandikálókra, akik arra rejszolnak, hogyan dugok meg az orruk előtt egy bögyös kis macát.
A körülmények összjátékában az egész szextémától kezd elmenni a kedvem, amikor Mandy váratlanul olyan tesz, amivel újra belobbantja az érdeklődésem: – Gyere már ki, te picsa! – Ordítja, és belerúg az ajtóba.
Vehemenciája láttán lepereg lelki szemeim előtt a rám váró, pornófilmbe is beillő falcsapkodás, ettől pedig odalent is kezd visszatérni az életkedvem. Ha Mandy dugás közben csak fele ennyire féktelen, két csíkot megér: – Addig szívunk itt egy bemelegítőt!
Előhalászom pénztárcámból az egyik, plasztikkártyás múzeumbérletem, majd a mosdótálca szélére helyezem. Lehet, hogy a legtöbben nem körülményeskednének, és egyszerűen a porcelánról szívnának, de mégiscsak egy ócska kupleráj klotyójában vagyunk, csoda, hogy nem rohangálnak körülöttünk csótányok, semmi kedvem bacilusokat tolni az agyamba.
– El vagy eresztve! – Hagyja el Mandy ajkát a sóvár sóhaj, amikor meglátja a farzsebemből előhúzott, fehér porral töltött, méretes zacskót. Szíve szerint valószínűleg az egészet felszippantaná.
– Mi is volt a második szabály, malacka? – Teszem fel a költői kérdést, miközben némi fehér port szórok a plasztikkártyára. – Csitt!
Valóban tetemes kokainmennyiség van nálam, Maja – aki a megrendelő, Mandy főnökasszonya, és a bátyám csaja is egy személyben – ugyanis késik. Közbejött neki valami, amikor éjfél előtt, cirka másfél órája hívtam, azt tanácsolta, próbáljam elfoglalni magam, mert fogalma sincs mikor érkezik. Hallgattam rá.
– Hány éves is lettél, Anton? – Kérdezi, miközben bankkártyával két párhuzamos csíkot formálok a porból.
– Névnapom van, nem születésnapom – morgom a lehető legvészjóslóbb hangomon.
– De biztosan fiatalabb vagy nálam – csicsereg tovább, magasról leszarja, mit mondok neki.
– Cseszd meg, azt mondtam, ne beszélj… – Sziszegem fogaim között, majd mikor én is érzem, hogy túllőttem a célon, igyekszem viccel leplezni elhatalmasodó indulatosságom: – Különben a bugyiddal fogom betömni a szádat!
Miért nem lehet felfogni, hogy a vagináján kívül semmire nincs szükségem tőle?! Nem akarom, hogy Mandy a keresztnevemnél, és a munkámnál többet tudjon rólam. Sőt, ez is bőven több információ annál, amennyit a kapcsolatunk igényel. Nem kell lelki közelség, barátság, de még csak a kedves szavak sem hiányoznak! Az értetlenség mindig kikezdi az idegeimet, indulatossá tesz, de néha muszáj türtőztetni magam. Nem hiányzik, hogy a szájról-szájra, vagyis a szajháról-szajhára terjedő perverzióim mellé csatolják, hogy agresszív vagyok. Előbbi egymagában ugyan izgatja a nőket, az utóbbival kiegészülve már pszichopatának, vagy a drogtól agyalágyultnak bélyegeznének, és inkább menekülnek előlem, minthogy pucsítsanak. Vigyáznom kell a hírnevemre, mert annak bemocskolása – milyen vicces, amikor egy alapvetően bűnös renomé „elrontásán” filozofál az ember – a bátyámmal közös „családi üzletnek” is árthat. Mandy tekintetében azonban gyors kozmetikázásom ellenére is riadalom csillant, ha most nem terelem el a gondolatait, kijózanodása után szart kavarhat. Előhúzom pénztárcámból a kokainszíváshoz használatos, százdolláros szerencsebankjegyem.
– Tudod ki ez a férfi? – Tartom Mady arca elé a bankót, mire biggyesztett ajakkal megvonja a vállát. – Benjamin Franklin, egy nagyon híres amerikai… Tulajdonképpen polihisztor volt. Az egyik népszerű mondása, hogy kerüld a fecsegést, csak olyat beszélj, ami mások vagy a magad hasznára lehet. Hallgatok rá, ezért kérem, hogy fogd be!
Franklin neve említésének, illetve bölcsességeinek van valamiféle megmagyarázhatatlan bájuk, melyekkel általában egyetlen pillanat alatt leveszem a nőket a lábukról. Talán a tudás, és az abból fakadó komolyság nyűgözi le ledér népséget. Mandyn azonban nem fog a varázs, újra vállat von, majd amíg én hengerré sodrom a bankjegyet, ő a kokainra fókuszál, és reflexszerűen szipog. Őszintén szólva, taszít ez az epekedés, de ezt az éjszakát nem a minőség jegyében terveztem. Eggyel több, vagy kevesebb ostoba strigula, már teljesen mindegy. Az biztos, hogy Mandy nem az a nő, akire várok.
Hátunk mögött kattan a fülke zára, tárul a nyikorgó ajtó, de ahelyett, hogy odafordulnék, Mandy kezébe adom a bankót, a háta mögé lépek, lágyékom a kerek seggéhez nyomom, majd a haját hátrafogva fölé tornyosulok.
– Benjamin Franklin azt is mondta, a sör Isten szeretetének bizonyítéka. Azért teremtette, hogy boldogok legyünk – morgom a lehető legizgatóbb hangomon Mandy fülébe, és profilból látom, végre elmosolyodik. – Nagy kujon volt az öreg! Ha most élne, a kokaint is biztosan Isten ajándékának tartaná.
– A vétkes cselekedetek nem azért károsak, mert tilosak, hanem azért tilosak, mert károsak – hallom a fülkéből kilépett nő hangját, Mandyvel, mindketten felé fordulunk, ő pedig gyorsan hozzáteszi: – Ezt is Benjamin Franklin mondta. Én pedig szeretnék kezet mosni.
Egy, Mandyhez hasonlóan lengén öltözött, csípőre tett kezű nővel, vagyis inkább lánnyal nézek farkasszemet. Alig múlhatott tizennyolc éves. Tekintete egyszerre fájdalomittas, és lenéző, ez a szánakozó pillantás elegye. Alulöltözöttségéből ítélve az Ördögben dolgozik, és mivel nem láttam korábban, gyanítom ő is újonc. Bátorsága ezért különösen meglep, és még csak nem is részeg. A legtöbb friss hús próbál ugyan határozottnak látszani, kötekedéshez vagy gyávák, vagy belátják, simulékonyságuk célravezetőbb. Főleg, hogy a drogokkal ápolt közeli barátságom mellett a táncosok szervezőjéhez már-már családi viszony fűz. Egy szavamba kerülne, és Maja bármelyiküket kipenderítené, ez a lány mégsem fél tőlem, szemtelen vakmerőségével felkelti az érdeklődésemet. Habár hajlamos vagyok nagyképűen vállat vonni és hanyagul beletörődni az életbe, olykor szeretem a kihívásokat. Pláne, hogy kolléganői többségével szemben ennek a lánynak egészen finom a külseje: bájos arcára kevés sminket kent, alakja pedig a sok girhesre koplaltatottal ellentétben kifejezetten formás. És grátiszként még esze is lehet, ha tudja, ki volt Benjamin Franklin, sőt, idézni is képes tőle. Kell nekem, és ha ő jelenleg még az ellenkezőjét is gondolja, éppen most ajánlotta fel számomra a romlatlanságát. Ahogy végigmérem, pofátlanul, teli szájjal elvigyorodom: – Van egy-két ötletem, mit csinálhatnánk hármasban!
– Barom – jegyzi meg mindenféle indulatot mellőzve, mintha előre borítékolta volna, hogy hasonlóan reagálok, majd magassarkújában a kijárat felé tipeg.
Micsoda segge van! Gúnyosan, horkantva felkacagok: – Ugyan, kislány, ne kéresd magad! Ilyen seggel az ölemben van a helyed!
Tapasztalatom szerint a nők ugyan eljátsszák, hogy csak romantikus bókokkal lehet őket megpuhítani, valójában elolvadnak, ha egy férfi keményebben szól hozzájuk. Remek bizonyíték erre, hogy a lány, az ajtóhoz érve megtorpan.
– Hogy is hívnak? – Kérdezi hátrasandítva, ezúttal sokkal melegebben.
– Anton. Gondolom hallottál már rólam – búgom. – Ma van a névnapom, és téged akarlak ajándéknak.
Mintha a nevem varázsszó volna, pillekönnyű mozgással megpördül, majd a fejét oldalra döntve, csábos pillantással méregetve elindul felém. Féloldalas mosollyal állom a szánakozónál immár lényegesen szimpatikusabb tekintetét. Imádom, hogy ilyesfajta véglegességre képes a hatalmam.
– Szóval… – Gyengéden mutatóujjára harap. – Jutna nekem is a jóból, Anton?
Még annál is jóval üdébb teremtés, amilyennek messziről látszott. Gyémántszeme tündöklik koromfekete, füstös festékének kontúrjában. De szépsége nem feltétlenül teszi különbbé a többi seggrázónál. Sőt, a bájosabbak általában a legdrágábbak.
– Terülj, terülj asztalkám – mutatok a mosdótálcára helyezett bérletre, majd Mandyhez szólok, aki a mozdulatba szinte belefagyva, azóta sem szívta fel a csíkját: – Újdonsült barátnőnké az első adag!
– Cseszd meg, szüzike! – Nyújtja át Mandy egy grimasz kíséretében az új lánynak a bankót.
– Nincs rá szükségem – mosolyogja amaz kedvesen, majd haját ujjaival oldalra fésülve a csíkok fölé hajol, és…
Elfújja!
Mindkét csík kokaint a nedves mosdótálcába fújja!
– Ribanc! – Hagyja el az eszelős sikoly Mandy ajkát, és alig hiszek a szememnek, amint a mosdótálcába hajolva megkísérli kinyalni a repedt porcelánra tapadt, felnedvesedett fehér port.
Bár az ismeretlen lány tönkretette a szórakozásomat, és a kárba veszett kokainnal még pénzt is buktam miatta, mégsem szít bennem gyilkos indulatokat. Kontrasztként azonban az állati szükségletekig aljasult Mandytől felfordul a gyomrom, látványától könyörtelenül ront rám az eddig folyton elhessegetett valóság, miszerint államig süllyedtem egy bűzölgő pöcegödörbe. Mandy tökéletes tükörképe az életemnek: igénytelen, semmirekellő és kilátástalan. Az önfelismerés döbbentétől tátott szájjal a gyémántszemű felé fordulok, azonban már csak a hűlt helyét találom. Mint valamiféle gong, mely azt jelzi, elszalasztottam az alkalmat, hangosan csapódik a lány nyomában a mosdó ajtaja.
– Várj! – Eredek utána, a klotyón kívül azonban túl hangos a zene, nem hall.
Nem történhet ez így! Nem lehet vége úgy, hogy el sem kezdődött! Ebbe nem törődhetek bele! Nem hagyhatom elmenni!
Gyors léptekkel követem, ám míg előle kitérnek – és természetesen utána fordulnak – a szembejövő, részeg férfiak, nekem szlalomozni kell közöttük. Amikor az akadályokkal megküzdve végre utolérem, megragadom a lány könyökét. A váratlan, és erős szorítás hozományaként pofonra számítok, fel is tartom a könyököm, hogy tompítsam az ütés, a lány azonban sújtás helyett védekezőn összegörnyed. Soha nem láttam még egyetlen női tekintetben ennyi ártatlanságot. Sőt, soha nem láttam még ennyire tiszta, és őszinte női tekintetet. Gyomorszájon vág a felismerés, hogy ez a törékeny lány mennyire retteg tőlem. Meg kell védenem! – Üvölti elmémbe az ösztönöm.
– Bocsánat! – Eresztem el úgy, mintha tükörsima bőre megégette volna a tenyerem.
Gesztusomon magam is elcsodálkozom.
– Szakadj le rólam!
Nem kényszeríthetem rá, hogy beszéljen velem, bármelyik pillanatban tovább állhat, ezáltal kevés, talán mindössze egyetlen kérdésnyi esélyem maradt. A korábban elfogyasztott, két pohár whisky után egy tőlem abszolút irreális kérdést dob elém a normális agyam: – Mi a neved? Az igazi neved.
Pontosan azért akarom tudni a nevét, amiért a többi táncoslány esetében nem érdekel: hogy elválás után könnyebben megtalálhassam. Hihetetlen mennyi, számomra eddig szinte ismeretlen gondolat csapong a fejemben, mintha egy új világba csöppenve lehetetlen lények és növények vennének körül, én pedig mindegyiknek csodájára járok. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy friss forrásként felbugyogó érzéseim összes cseppjét megosszam egy olyan lánnyal, akinek a nevét sem tudom. És bár az örömömbe avatnám, attól tartok, csak jobban megijedne tőlem. Mániákusnak tartana, bár így sem tűnhetek számára épelméjűnek, a mellkasomat feszítő lelkesedés a testtartásomra, és a végtagjaimra is kihat. Teljesen hasonló érzés, mint amikor valami partidrogtól pörgök be, majd szétvet az energia. Ebben a felállásban azonban még csak gyenge szellőcskét sem érezhet a tomboló viharból, melyet a puszta lényével kavart bennem. Tudatlanságában akaratán kívül is rettentő kegyetlenséget követ el, mikor megkérdezi: – Te vámpír vagy?
– Miről beszélsz? – Hőkölök hátra.
– Szikrázik az arcod, mint Edwardnak az Alkonyatban – Mondja teljes komolyságot erőltetve magára, majd eltúlzottan felkacag: – Ja, csak hozzádörgölőztél egy kurvához, és csillámporos lettél! Hagyj békén, Anton!
Picsára fáj, ahogy éles nyelvével lelkesedésem kellős közepére döf. Rosszabb, mint amikor néhány hónapja, egy elfajuló nézeteltérés során hasba szúrtak. Nem vagyok jó ember, a fájdalom pedig a lehető legrosszabb oldalamat hozza elő. Ha bántanak védekezem, ami esetemben támadással egyenlő. Gondolkodás nélkül ütök, és vágok, amit rendszerint, ám általában már túl későn, megbánok. Mit például most: – Miért, te különb vagy náluk?
Néhány perc leforgása alatt immár másodszorra vártam pofont, helyette azonban sokkal rosszabbat, egy megbántott nő vádló pillantását kaptam.
– Azt gondolod, hogy a drogtól vagy nagyfiú? Lehet, hogy a tőled függők szemében, míg van drogod, igen, de előttem már most is csak egy szánalmas senki vagy, Erős Anton.
– Honnan tudod a vezetéknevem? – Kérdezem elcsodálkozva, de ujját emelve jelzi, most ő beszél.
– Azt, amivel nekem valaha is fizethetnél… – Mutatóujjával, melyet az imént még leintésemre használt, ezúttal a mellkasomra bök. – Már rég eladtad. Soha…
Mielőtt befejezhetné a mondatot, kínos kacagás zavarja meg hevessé vált beszélgetésünket: – Úgy látom, már nem kell benneteket egymásnak bemutatni.
Maja olyan sejtelmesen csillogó tekintettel néz ránk, mint egy felnőtt nő a játszótéren évődő gyerekekre.
– Ha jól sejtem Anton, megpróbálod behálózni. Vigyázz vele Anna, a lányok észre sem veszik és már nincs rajtuk bugyi! – Kacsint rám a bátyám barátnője, majd kézen fogja a lányt. – Ha már nem tudtalak lebeszélni erről az ostobaságról, ideje pénzt keresned! Anton, tíz perc múlva találkozzunk az irodámban, hogy lerendezzük az anyagiakat!
Anna. Hallottam már a nevét, ő Maja újdonsült lakótársnője, aki ugyan teljesen más habitusú lány, mint az itt összegyűltek, szinte könyörgött, hogy az Ördögben dolgozhasson. Micsoda bolondos teremtés. Innen szíve szerint mindenki menekülne, ha tehetné, senki nem érkezik jókedvéből. Ki ez a lány, akinek titokzatossága nem hagy nyugodni? Muszáj megismernem! Gondolkodás nélkül Majáék elé lépek: – Anna, kérlek! Találkozhatnánk?!
Szemem sarkából látom, ahogy a nálam három évvel idősebb Maja tátott szájjal mered rám. Valószínűleg ő sem hiszi el, amit hall, és lát.
– Jó, találkozunk… – Sóhajt, és komolyan beveszem, hogy fontolóra veszi, mikor ér rá. – Találkozunk soha többé!
Amikor megalázón faképnél hagy, fortyogó düh helyett csak bárgyún mosolygok. Kell nekem ez a lány, és mindent elkövetek, hogy megszerezzem!
