Minden, ami feledhetetlen – beleolvasó

Hatalmas megtiszteltetés ért, amikor a Menő Könyvek kiadó szerkesztője beválogatta a Minden, ami feledhetetlen novellámat Az első című antológiájukba. A kötetben olyan neves írók történetei szerepelnek, mint Dragomán György, Garaczi László, Grecsó Krisztián, Háy János vagy éppen Tasnádi István.

A novellák az első szexuális együttlét témakörében íródtak, igyekeztem beleadni apait-anyait… :) A történetem 32 oldal hosszú (talán a leghosszabb a kötetben), három szakaszból áll. Íme az első szakasz! :) Ismerkedjetek meg Mimiékkel, ha szimpatikusak, ide kattintva azonnal beszerezhetitek – további 13 kitűnő történettel együtt – a teljes novellát! :) Jó szórakozást!

Minden jog fenntartva. A novella sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.

Minden, ami feledhetetlen

Ízelítő Az első című antológiában olvasható novellából, írta: Lakatos Levente

•

Mimi gurgulázó kacagása körbeszalad a játszótéren. Büszkeséggel tölt el az önfeledtsége. A megismerkedé­sünkkor még mindössze szemérmes mosolyra futotta tőle, hiába rukkoltam elő a leglenyűgözőbb poénja­immal, neki csak a szeme vigyorgott tőlük. Ugrattam, hogy biztosan azért nem nevet, mert szuvasak a fogai, mígnem a harmadik találkozónkon kiderült, mélyen vallásos szülei a fejébe verték: a szájelhúzásnál széle­sebb jókedv túlságosan kihívó egy hölgytől. Először azt hittem, viccelődik velem, majd amikor ismételten szembesültem azzal, hogy a legpocsékabb humorér­ zék a valóságnak jutott, padlót fogtam. Kihívásként éltem meg az otthonról hozott baromság feloldását és − mivel rendkívül szórakoztató tudok lenni − aho­gyan szaporodtak a találkozóink, úgy sütött ki rám Mimi hófehér mosolya. A véleményem szerint szánal­masan rossz nevelést egy, a szülei értékrendje alapján megvetendő fiú oldotta fel benne – miközben én ki­ csomagoltam és boldoggá teszem, ők azt mondanák, megrontottam Mimit.

A Mózes család nézőpontjából a megnevettetés nem az egyetlen bűnöm. A lányuk rendszeresen hazudik ne­ kik miattam. Például azt, hogy ezen a fülledt nyári estén a legjobb barátnőjével egy ártatlan vígjátékot néznek a moziban. Persze a kamuzás valódi oka a szülőkben ke­resendő, abban, hogy bár tizenhat éves, tiltják lányukat a fiúktól. Szex csak házasság után. Mintha nem tudnák, hogy a hormonok fürösztötte agy a tiltást hazugságba torkolló, csiklandozó érdeklődéssé formálja.

Tízparancsolat ide vagy oda, Mimi templomszol­gaként is teljesítő apja minden bizonnyal elvágná a torkomat, ha látná most a lányát, amint a margaréta­ mintás nyári ruhájában egy elhagyatott, gazzal sűrűn benőtt játszótér nyikorgó hintájában az ölemben ül. Hogy ne gátolja szemérmetlen terpeszében, szoknyáját combközépig feltűrte.

Kacagó jókedvében Mimi a hinta láncába kapasz­kodva hátradől, szolid dekoltázsa megcsillan a nyáresti levegőtlenségben, elöl gombolós ruháján csalogatóan átsejlik a melle. A titkos találkáinknak helyet adó elfe­ledett játszóteret szegélyező lámpapóznákban jó ideje nem cseréltek izzót, de a távolról derengő utcafényben is meglátom a gombrésen kivillanó világos melltartó­ját. Lopva a szám szélébe nyalok. A tisztesség fogalmát néhány hete még csak hírből ismertem, nem számított, hogy minek az árán, de a világ összes lenge ruhácskája alá be kívántam férkőzni, és általában sikerrel is jártam. Aztán az egyik haverom slamestjén megismerkedtem Mimivel, akinek gyors megfektetésénél izgalmasabb kihívást jelentett a megnevettetése.

A torkomat szorító izgalmat leöblítendő felhörpin­tem az utolsó korty sörömet, a kiüresedett fémdobozt összeroppantom, és a repedt betonra ejtem.

– Ne szemetelj! – néz rám feddőn. – Fel kell szed­nünk!

– Felszedjük – bólintok. Alkarommal átfonom a de­rekát, és magamhoz vonom. Kezei a vállamra vándo­rolnak. Az ajkát szuggerálva folytatom: – De várjunk még, hátha mocskosabb dolgokat is elkövetünk ma este.

Méltatlankodó ciccegéssel ingatja a fejét, mutatóuj­jával a baseballsapkám alól kikandikáló hajtincseim kunkorait követi. Tekintetében küszködőn pislákol a kacérság. Elfog az önmarcangolás. Miközben én napról napra határozottabban érzem, hogy a könnyű kapcso­latokkal kikövezett utam Mimihez vezetett, képtelen vagyok elhessegetni a fenyegetést: nem vagyok méltó hozzá.

Nekünk tudnunk sem kellene egymás létezéséről. A város két, különböző végén lakunk. Az ő családja impozáns házban, az enyém egy lepukkant panelban él. Az apja jól kereső mérnök, az enyém építéseken ro­botol a minimálbérért. A családja a Bibliát tartja irány­ mutatásnak, nálunk legfeljebb cifra káromkodásokban kerül elő Isten neve. A kettő egyébként vegyíthető, pél­dául így: “Az Isten szerelmére, verd már ki ezt a sok hülyeséget a fejedből! Isten akarata, hogy találkoztatok egymással!”

Megrázom a fejemet. Világéletemben a mának él­tem, és éppen most, amikor a jelen összes pillanatát ki kellene élveznem, a jövőn nyavalygok. Elég ebből! Nevetve akarom átadni magamat az együgyű boldog­ságnak! Megmarkolom a hinta láncát, és a lábammal becsavarom magunkat.

– Felkészültél? – kérdezem.

Karjával körbefonja a nyakamat, felsőteste szorosan az enyémhez simul. Megviccelem; mielőtt felelhetne, felhúzom a lábamat, a hinta fékezhetetlen pörögni kezd. Mimi sikkant, a lendület az arcomba fújja kibontott ha­ját, nem győzök betelni eperillatú, édes közelségével.

Olyan tiszta.

Olyan természetes.

Olyan ártatlan.

A kicsavarodás zárásaként a hinta ránt egyet rajtunk. Mimi görcsösen szorít. Összekoccintom a homlokun­kat, úgy duruzsolom neki:

– Ne félj, soha nem hagynám, hogy bajod essen mi­attam!

Remegő ajka szájon csókol. Forrón. Mohón. Szen­vedélyesen. Testét kifeszíti a vágy, homorú hátán vé­gigsikló tenyereim a fenekén állapodnak meg. Mimi leveri a fejemről a sapkát, ujjai a hajamba túrnak. Csak néhány rétegnyi textil választ el bennünket ágyéktájon, a gondolattól tettre készen állok, a csípője ringatózá­sából ítélve ezt érzi is. Szája incselkedő lassúsággal a nyakamra vándorol, lehunyom a szememet, és fogcsi­korgatva, de uralkodom magamon. Miminek még nem volt dolga férfival, és a vaskalapos neveltetését figye­lembe véve az is kész csoda, hogy idáig eljutottunk… Fogalmam sincs, hogy valaha továbbléphetünk­e ezen a ponton, ahogy azt sem tudom, mi lesz, amikor a betonból kihűl a forróság. Hol találkozunk majd? A ke­vés lehetséges megoldás között az az eszement ötlet is felvetődött bennem, hogy megkérhetném Mimi kezét. Akkor a szülei talán békén hagynának bennünket, és nem kellene patkányok módjára bujkálnunk. Az ötlet nyilván komolytalan, és Mózes úr sem lenne elragad­tatva. Egészen biztosan nem egy olyan férfit képzel el a lánya mellé, akinek a legnagyobb sikere, hogy a YouTube-­csatornájára feltöltött, nagy reményű rapdalai kö­zül az egyik átlépte a százezres megtekintést. Egyszer majd híres rapper lesz belőlem. Vagy nem.

Reménytelen.

– Felkészültem – súgja közvetlenül a fülembe Mimi.

– Újabb kör? – A kérdés kijelentésként hagyja el a számat.

– Első kör.

Kipattan a szemem. Mimi tekintetében immár lán­golt a kacérság.

– Mo-­most? – dadogom a kérdést.

Elpirul.

– Nem… – Zavarában elcsuklik a hangja. – Nem egy játszótéren szeretném… – Tekintete a csóktól lük­ tető számra vándorol. – A szüleimnek jövő héten lesz a házassági évfordulója. A hétvégére elutaznak. Arra gondoltam…

Kisegítem:

– Jól hangzik.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hova vinném, ha nekem kellene ideális helyszínt találnom. Azoknak a lá­nyoknak, akikkel eddig dolgom akadt, általában mind­ egy volt, hogy egy koszos játszótéren vagy ágyban, pár­nák között csináljuk. De Mimi ettől is különleges. Neki nem mindegy. Ha nekem adja a szüzességét, örökre az élete része maradok. Elfeledhetetlen leszek. Ez felelős­ség. Gyönyörűvé akarom tenni az első alkalmát, hogy ha egyszer el is kell köszönnünk egymástól, kellemes emlékfoszlányként kísérhessem végig az életét.

Gyengéden a füle mögé tűröm a legrakoncátlanabb hajtincsét. Kipirult mosollyal, szótlan nézzük egymást a tücsökciripelésben. A romantikus idillt a felcsilingelő telefonom oszlatja szét. A vacak készülék nem engedi lecserélni, így a gyárilag beállított örömittas trillázás komor tényt jelez: ideje hazafuvaroznom Mimit. Gyöt­relmesen felmordulok, homlokomat szenvedőn a vállá­nak döntöm. Mintha reggeli ébresztő volna, szeretném öt perccel késleltetni, de így is a végsőkig húztuk az indulást. Amikor sikerül elkunyerálnom az anyám ro­bogóját, negyedórával több időt tölthetünk kettesben, ilyenkor Mimi a házuktól két utcára lévő buszmegálló­ban száll ki, és onnan sétál haza.

– Szeretnék kérni tőled valamit – közli, miközben kéz a kézben a rozsdás kerítéshez láncolt motorhoz tartunk.

– És mi lenne az? – kérdezem, miután a sörösdobozt a közeli kukába hajítom.

– Pezsgő.

Folytatás Az első című antológiában.