Az idei Aranykönyv-szavazás utolsó napján megígértem, ha A tiltás gyönyöre vagy A pillangók ébredése nyer idén, mutatok nektek egy kis részletet a készülő harmadik – és egyben sorozatzáró – kötetből, A hatalom szabályaiból. És hát nyertünk…! :) Nem is akárhogyan, A tiltás gyönyöre az 1. helyen, A pillangók ébredése pedig a 2. helyen végzett! Köszönöm nektek! :)
A zárókötet 20% kedvezménnyel ide kattintva várólistázható. A várólistázásról, illetve dedikált példány beszerzéséről ide klikkelve mindent megtudhatsz.
És akkor következzen az ígért részlet. A jelenet Liza és Igor első újratalálkozását írja le… Jó szórakozást! :)
Minden jog fenntartva. A regényrészlet sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.
Liza
A rendkívül exkluzív szépségszalonba nem lehet csak úgy, az utcáról besétálni, a zárt vendégkörbe kizárólag a felső tízezer tagjai kaphatnak bebocsájtást. A befektető az újrarenovált bérház teljes felső emeletét megvásárolta, a lakásokat összenyitotta és a térben tucatnyi kisebb, fodrászszékkel, kozmetikai sarokkal és masszőrággyal felszerelt szobát alakíttatott ki. A hagyományostól eltérően tehát a vendégek egymástól elszeparálva, külön helyiségekben szépülhetnek.
Hirtelen pattant ki a fejemből a szépítkezős délelőtt ötlete, a fodrászomnak nincsen kapacitása, ám a kontyos recepciós lány segítőkészen figyelmünkbe ajánl egy szabad kollégát. Elfogadjuk. Míg ők telefonon egyeztetnek egymással, én az ujjaimmal a pulton dobolva játékosan Dollira kacsintok, majd mintha egy ellenállhatatlan erő odavonzana, a szalon várakozásra kialakított sarkához fordulok. Ott ácsorgó két öltönyös férfi láttán aztán azonnal elfordítom a fejemet.
– Vajon ők a masszőrök? – kérdezi élveteg hangon, viccelődve Tilda. Azt hiszem, hogy a kezdeti ellenszenven átlendülve remekül kijönnek majd Évával.
Kipréselek magamból egy mosolyt, majd óvatosan ismét a sarokba sandítok. Csak az egyik férfi arcát látom, teli szájas vigyorából következtetve különösen jól szórakozik a nekem háttal álló társa szövegelésén, aki hajszínében, alkatában és testtartásában kísértetiesen emlékeztet…
Nem, nem lehet őt!
Biztosan csak a képzeletem cukkol és az öltönyös valamelyik szépülni érkezett asszony sofőrje, esetleg selyemfiúja lehet. Mondjuk az utóbbi Szentesy Igorra is tökéletesen ráillik, aki amolyan mellékállásban Harmat Erika ágymelegítőjeként is funkcionál – emlékeztetem magamat a szomorú igazságra.
– Elkísérem önöket Pedro szobájához – teszi le a telefont a recepciós. Elindul a folyosón, Dolli követi, nyomukban Tilda, én zárom a sort. Egyenesen az öltönyösök felé haladunk.
Egyszer egy hasonló helyzetben már pórul jártam, akkor az egyik szórakozóhelyen véltem egy vadidegenben felismerni Igort, akit dühömben követtem is, ezzel pedig számtalan bajt zúdítottam a saját nyakamba. A két helyzet között viszont van egy aprócska különbség: míg akkor maradhattam volna veszteg, ezúttal nem kínálkozik választási lehetőség, bárki is legyen a férfi, pillanatokon belül elhaladok mellette.
Lépésenként gyorsul a szívverésem.
Mi lesz, ha esetleg tényleg Igor állt ott? A rodoszi elválásunk óta nem találkoztunk és bár a munkájából kifolyólag elkerülhetetlen volt, hogy a televízióban, illetve az újságokban meg-megpillantsam, de akarattal rendre eltereltem róla figyelmemet. Féltem szembenézni vele. Tartottam attól, hogy már pusztán a képmásának a látványa is fenekestől felfordítja az életemet. Akkor is szeretem abba a hitbe ringatni magamat, hogy a teljes elszeparálódásunk az én döntésem eredménye, ha valójában Igor határozott, amikor védekezés nélkül hagyta magát hazugsággal vádolni. Hazudott nekem és nálánál csak én vagyok csúfosabb, amiért mindent elhittem neki. Most, hogy felvillant előttem az elkerülhetetlen újratalálkozás lehetősége, érzem, pokoljárásra küld majd, amikor valóban megtörténik.
Bárcsak megkönyörülne rajtam az univerzum és az eddig rám pakolt terheket nem koronázná Igorral…
– Micsoda fenekek – búgja Tilda, ahogy elhaladunk a páros mellett és ezzel természetesen magunkra vonzza a figyelmüket.
Az eddig háttal álló öltönyös először a recepcióst veszi szemügyre, tekintete aztán Dollira, majd a csábosan bazsajgó Tildára vándorol, végül egyenesen a szemembe néz.
Lelassul a pillanat és vele lassítok én is.
Feszültséggel telve és túlcsorduló vágyakozással álljuk egymás pillantását. Mellkasomban a gyűlölet ölre kel a szeretettel, egyszerre ölelném és ütném Szentesy Igort, ám mielőtt bármelyiket is megtenném, menekülőre fogom. A szemem sarkából látom, Igor utánam fordul, én viszont ahelyett, hogy megállnék, fürge lépetekkel igyekszem Dolliék után.
A nyilvánvalóan homoszexuális Pedro és a lelkes asszisztense kicsattanó örömmel fogadnak bennünket, összetegeződünk. Amíg Dollival és Tildával bájcsevegnek, én lehuppanok az ajtó melletti puffra és üveges tekintettel, szótlanul bámulok magam elé. Néhány perce még lelkes várakozással telve érkeztem a szalonba, most kiürülve csuklok össze. A hirtelen hangulatváltozásba beleszédülök, megkörnyékez a pánik.
– Szerinted is a szőke maradjon, ugye? – fordul hozzám a színpalettával Tilda, ahogy meglátja az arcomat, rögtön újabb kérdést tesz fel. – Jól vagy?
– Muszáj innom valami – felelem, és minden további magyarázat nélkül már ki is libbenek a szobából.
Szerencsémre a konyha a várakozósarokkal ellentétes irányban található, legalább nem kell újra elriszálnom Igor előtt. A gránittal és márvánnyal burkolt, felszereltségét tekintve leginkább ételmelegítésre és kávéfőzésre szolgáló helyiség nagy részét egy négyszemélyes ebédlőasztal bitorolja. Az ajtó tövébe állított vízadagolóból teletöltök egy műanyag poharat, azt szorongatva fordulok az ablakhoz. A konyhapult akadályoz a kilátásban, lábujjhegyre kell állnom, hogy lássam az utcát. Nyüzsög a lábam alatt a város, az úttesten egymást kerülgető autókat és a járdán iparkodó embereket figyelve próbálom kiüldözni a fejemből Szentesy Igort. Megállapíthatom, hogy jó szerencsém – talán véglegesen – elhagyott, amint egyik csávából kikeveredek, rögvest egy másikba gabalyodok. És amint ez a gondolat megfogalmazódik bennem, becsapódik mögöttem a konyhaajtó. A hangtól összerezzenek, hátrasandítok és a fejem búbjától végigömlik testemen a fagyos kétségbeesés.
Igor az.
Csapdába estem.
Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy itt vagyok – ha tudta egyáltalán –, de ez most marginális részlet, a lényeg: kettesben vagyunk egy bezárt ajtajú konyhában. Megpróbálom a szituáció számomra kedvező oldalát nézni, végre számon kérhetném, amiért hazudozott nekem. A nyilvánvalóan pimasz válaszait meghallgatva aztán kitölthetném rajta a dühömet, arcon csaphatnám, majd… A pokolba! Szájon csókolhatnám.
Igor torokköszörüléssel igyekszik magára vonni a figyelmemet.
Lehunyom a szememet.
Ki kellene menekülnöm a konyhából, ám bármerre is indulnék, a szűkös helyiségben biztosan szemben találnám magamat vele. Ameddig neki háttal maradok, nem történhet kellemetlenség. Egy idő után biztosan feladja és távozik. Csak bírjam addig idegekkel.
Nyikorog a cipőtalpa, amikor a konyhapult felé veszi az irányt. Végighallgatom, ahogy kinyitja az egyik felső szekrényajtót, porcelán bögrét vesz elő, majd bekapcsolja a kávéfőzőt. A masina először darál, aztán halk zúgással elkezdi forralni a vizet. Mindeközben szakadatlan magamon érzem Igor tekintetét, szinte égeti a bőrömet. Rettenetesen kecsegtet, hogy rá sandítsak, de mérhetetlen önuralomról tanúbizonyságot téve inkább nem keresem a bajt. Ő úgyis megteszi helyettem. Mögém lép és a vállam fölött kibámul az ablakon. Zavarba ejtően közel áll, hallom a vérforraló szuszogását és érzem a mélyen felkavaró parfümje illatát. Aztán meghallom, hogy dúdolni kezd.
Kipattan a szemem.
Igor az édesanyámmal közös dalomat dúdolja. A dalt, amit a rodoszi templom tövében, a bensőséges hangulatban osztottam meg vele.
Hogy van képe ehhez?
Viszket a tenyerem, egy hajszálon múlik, hogy megpördüljek és végre képen töröljem, de még idejében ráébredek, pontosan erre fut ki nála a játék.
Én bizony kiállom!
Történjen bármi, én kiállom!
El kell tőle távolodnom. A tenyeremre támaszkodva felsőtesttel előrehajolok, pechemre ő is követi a mozdulatot. Jobb ötlet híján lekönyökölök és felhasalok pultra, de a hátsóm így Igor ágyékának dörzsölődik, ő pedig semmit nem tesz azért, hogy ezen változtasson. Sőt, még szorosabban simul hozzám, a konyhapult pereme a csípőmnek nyomódik, fáj, de ez most a legkevesebbé sem érdekel. Ahogy az sem, hogy bármikor ránk nyithatnak és ebben az arcpirító, kimagyarázhatatlan pozitúrában találhatnak. Igor keménységétől bizsergető érzés áraszt el. Visszacsukom a szememet és a vágytól egyre forrósodó végtelenbe hanyatlom.
Mellettünk a gép gőzt eregetve, susogva-sípolva csorgatja magából az illatozó kávét.
Forr a víz.
Forr a vér.
Nem lenne szabad, de kívánom Igort. Arra vágyom, hogy most azonnal szabadítson meg a ruhámtól és az ínséges idők után forrjunk végre újra eggyé. Az élénk fantáziám végigpengeti a testem összes ideghúrját, a vágy okozta feszültségtől összeroppan ujjaim között a műanyag pohár, a víz az ujjaimra fröccsen.
Eltátom az ajkamat.
Akarom.
Vágyom rá.
Igor előre nyújtózik, a következő pillanatban viszont eltávolodik tőlem. Én eközben lehunyt szemmel, mozdulatlanul lebegek tovább a sóvárgás kellemes langymelegében. Hosszú, siket másodpercek telnek el, mikor meghallom a bögre oldalához koccanó kanál, majd a távolodó cipőtalpak hangját.
Aztán becsapódik az ajtó.
Kipirult arccal felpillantok, kiegyenesedem és döbbenten fordulok körbe.
Itt hagyott!
A hozzám hasonlóan, szuszogva megnyugodni igyekvő kávéfőzőhöz fordulok. A gép mellett üveg cukortartó áll, előtte a kiöntött kristálycukorral rajzolt mosolygós arc virít.
Üzenet.
Kiröhög.
Íme az ékes bizonyítéka, hogy Igor a bolondját járatja velem. A cukortartót akarta magához venni, azért lépett mögém.
Idegességemben a kristálycukor-arc kellős közepébe tenyerelek és a földre söpröm. Pontosan így fogom eltörölni Igort és az ő összes kis barátját a Föld színéről!
