Végre megjelent a Szívek dallama című karácsonyi antológia, amelybe én is írtam egy kisregényt. Az Amikor a legtisztábban látszik a lélek című történetem a tőlem megszokottól eltérő módon építkezik, kicsit rejtélyes, romantikus, talán vicces és krimis. Örülnék, ha minél többeteknek volna lehetősége olvasni, mert büszke vagyok rá… :) Éppen ezért a most megmutatott részlet végén találtok egy kuponkódot, amelyet a webshopomban történő vásárlás során használhattok fel! Részletek a kupon mellett! :) Jó szórakozást az ízelítőhöz!
2210 Ft – 2800 FtOpciók választása
Minden jog fenntartva. A novella sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.
Amikor a legtisztábban látszik a lélek
Ízelítő a Szívek dallama című antológiában olvasható kisregényből, írta: Lakatos Levente
•
– Elkészültem – közli Lina, azzal egy idôben, hogy a negyedik termoszra is rácsavarta a kupakját.
Csípőmmel a konyhapultnak dőlve, körmeimmel a munkalap felpöndörödött élfóliáját piszkálgatva figyelem, ahogyan a négy, citromos teával teletöltött termoszt abba a vállra akasztható szövet bevásárlótáskába állítja, amelybe korábban már pokrócokat és párnákat is pakolt.
Napokat agyaltam azon, hogy ebben a végső pillanatban milyen indokkal tántoríthatnám el Linát a tervétől, de az összes felvetődő ötlet csak nézeteltérést eredményezne.
– Vigyázz, mert ha sokat ráncolod a homlokodat, úgy marad – csipkelődik, amiért felvont szemöldökkel bámulom.
– Biztosan végig akarod csinálni? – bukik fel belőlem a kérdés.
Tekintetét a konyhapultra állított, bepakolt táskára ejti, úgy kérdezi:
– Lehetnék ennél egyértelműbb?
Mély, gondterhes sóhajtással lépek a fogashoz, leakasztom Lina kabátját, majd felsegítem rá.
– Akkor mielőbb essünk túl rajta! – Morogva bújok a saját kabátomba, hogy utána a vállamra akaszthassam a telepakolt szatyrot.
– Hozd még ezeket is, kérlek!
Ahogyan sután, a fülüknél összefogom a kezembe nyomott bögréket, koccan a porcelán. Mérgesen ciccentek. Lina angyali mosolyával lábujjhegyre emelkedik, majd hosszan és forrón szájon csókol. Szeretem a csókja ízét. Halványlila gőzöm sincs, hogyan csinálja, de mindig édes.
– Hálás vagyok, amiért segítesz! – suttogja, aztán a konyhaasztal kellős közepén pihenő, csörgős, barna selyempapírba bugyolált csomagért nyúl, és oly gyengéden fogja meg, mintha legalábbis hímes tojást tartana a kezében. – Az asztalt és a székeket felvitted már?
– Már délelőtt.
– Akkor szerintem indulhatunk.
Bólintás kíséretében az albérletem bejárati ajtaja felé mozdulok, Lina a csomaggal követ. Kiengedem magam előtt, majd egy utolsó pillantást vetek a fáradt lámpafényben dagonyázó szűkös, lelakott, de végtére is otthonos lakásra. Amikor visszajövünk, ez sem lesz már olyan, mint ezelőtt. Ami az elkövetkezendô cirka egy órában történik, mindkettőnket megváltoztat, és elkerülhetetlenül kihatással lesz a közös jövőnkre. Fogalmam sincs még, hogy merre sodor, de tudom, így lesz, és a megérzéseim általában nem csalnak. Amikor kicsivel több mint másfél éve a családi fészekből ebbe a lakásba költöztem, éreztem, hogy kedvező irányba fordul az életem, és valóban: irodai munkát szereztem, ott néhány hónapon belül fizetést emeltek, az összespórolt pénzemből pedig fél éven belül lecsaphattam egy tizenéves autóra. Anyagilag mindenem megvolt, amiről egy éppen a saját lábára álló, átlagos családi háttérrel rendelkező tizenkilenc éves fiú álmodhat, már csak a szerelem hiányzott. Randiztam, csábítottam az ágyamba lányokat, néhányukba talán egy kicsit bele is habarodtam, de egyik kapcsolatom sem tartott két hónapnál tovább. Mígnem az öcsém színjátszókörének vizsgaelőadásán tőrbe csalt a végzet.
Nem akartam megnézni az előadást. Bosszankodtam, amiért a testvérem színjátszózni kezdett, gyerekkorában sem volt egy tipikus fiús alkat, büszkébben vertem volna a mellkasomat, ha színpad helyett a focipályán látom. De édesanyánk meggyőzött, az öcsém élete a sajátja, az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy szeretem. És nagyon úgy fest, hogy a szeretet meghálálja önmagát, az előadás főszereplőjeként láttam meg ugyanis életemben először Linát. A szépségével és a tehetségével egyszerre vett le a lábamról. Hajtott a vágy, hogy megismerkedjek vele. Filmbe illő módon indult a kapcsolatunk, az első csókig is többször randevúztunk, amivel Lina – akarva vagy akaratlanul – a rajongójává tett. Az édes csókja függőjévé lettem.
– Sietnünk kell, anyáéknak megígértem, hogy este nyolcra otthon leszek – közli, ahogy a hatodikon a pirosra mázolt liftbe vágódunk.
– Végül is szenteste van – válaszolom, és megnyomom a tizedik emelet gombját.
– Ugye most ez nem hiszti? – kérdezi.
– Miért lenne hiszti?
– Hát, mert haza kell mennem.
– Ahogy mondtam, szenteste van, érthető, hogy a családod azt szeretné, ha otthon lennél. – A csomagjaink miatt zavarba ejtően közel állunk egymáshoz, Lina sötétbarna szemével bűvölni próbál. Kicselezem. – És mivel még kislány vagy, azt kell csinálnod, amit a felnőttek mondanak neked.
Lina féltő édesanyjával régen sem volt könnyű, és a család szörnyű vesztesége csak nehezített a természetén. Pszichológus segítségére volt szüksége ahhoz, hogy ha a szíve nem is lágyul, legalább ésszel elfogadja: hiába hazudott neki a lánya, sem Linának, sem pedig nekem nincsen közöm az augusztusban történtekhez, igazságtalan tiltania bennünket egymástól. Talán, ha egyszer végre pont kerül az ügy végére, és arcot kap a gonosz, Lina szüleivel is kisimul a viszonyunk, és elfogadnak.
– Felkészültél? – kérdezem a liftből kifordulva, a tetőre nyíló vasajtóhoz érve.
Remegő ajakkal hezitál. Kezd kihűlni a lakásban még lángoló bátorsága, de ez érthető, a tragédia estéje óta nem járt a tetőn. Akkor még nyár volt, kezdetben azon kellett aggódnunk, hogy az átforrósodott paneltető ne égesse meg a talpunkat, később a hirtelen jött langyos zápor elől iszkoltunk. Most viszont az aggaszt, hogy ha a délután felsózott felület visszafagyott, tíz emelet magasságban fogunk csúszkálni a jégen.
– Ezúttal nem történhet baj! – nyugtatom Linát, és vele együtt önmagamat.
Ő halovány mosollyal bólint, én kitárom a kaput.
Gyerekkoromban, a balhés nagybátyámnak köszönhetôen, hamarabb tanultam meg kulcs nélkül kinyitni zárakat, mint olvasni. És habár – ahogy küzdősportoknál szokás – a tudásommal soha nem szolgáltam alantas célokat, az a panelházba költözésemkor hasznomra vált. Az átlagnál jobban vonz a magasság, és ugyan nem vagyok rá büszke, de néha bizony szeretek rágyújtani, a kettő együtt pedig számomra maga a tökély, ezért alkalmanként ti- tokban kinyitottam a feljárót. A vasajtóhoz használt lakattípus egy kiegyenesített gémkapoccsal néhány mozdulattal nyitható, a délutáni kipakolás után ráadásul csak visszaakasztottam.
– Menj előre! – int Lina, ezzel jelzi, hogy ezúttal nincs igénye az udvariasságra.
Ahogy kitárom a vasajtót, meglátom, hogy sűrűn havazik odakint, a fejemre rántom a pulóverem kapucniját. A tetőt eluraló sötétségben csak a hórétegről visszaverődő hold ezüstje és a felszüremlő utcalámpák szolgálnak némi világossággal. Ahogy a szemem lassan hozzászokik a fényviszonyokhoz, a sötétből kirajzolódik elém az egyik haverom szüleinek nyaralójából kölcsönvett műanyag asztal és a két szék. Legalább két centinyi friss hó gyűlt össze rajtuk délután óta.
– Leporolod? – kérdez Lina.
Méltatlankodó pillantással sandítok rá. Miközben én a vállamon a táskával, kezemben a két bögrével küzdök az elemekkel, ő csupán a csomagot fogja. Nyugodtan letehetné, amíg letisztítja az asztalt, mert ha a selyempapír át is ázik, a csomag tartalma nem fog elolvadni egy kis nedvességtől. De ahogy feszült pillantásokkal körbenéz maga körül, megértem, még a helyszín okozta sokk alatt áll, inkább szó nélkül cselekszem. Az asztal sarkára állítom a két bögrét, aztán egyetlen mozdulattal leporolom az egyik széket, ráhelyezem a szövettáskát, majd az asztalt, végül a másik széket tisztítom le.
– Kurva hideg a hó – dörzsölöm sziszegve a tenyeremet a nadrágomhoz.
Lina az asztal közepére helyezi a csomagot, és a celluxcsíkoknál megbontva, módszeresen lefejti róla a selyempapírt. Meredten figyelem, ahogyan a csomagolás alól szépen lassan előbukkan a fa dobozka. Mindaz alapján, amit az elmúlt hetekben erről a ládikóról hallottam, egy szemet gyönyörködtető darabra számítottam, ehhez képest most egy teljesen átlagos tárgyat látok. Míg Lina a szövetszatyorhoz fordul, hogy kipakolja, én a dobozhoz lépek, hátha csak a sötétségen nem sütött át a szépsége.
Kezembe fogom, az arcom elé emelem.
A könnyű doboz tojáshéjszínû falaira virágokat pingáltak, melyek oly kezdetlegesek, mintha gyerekkéz munkái volnának. Habár a szirmok színei már kifakultak, és a burkolati élek lekerekedtek, a doboz valahogyan mégis időtállónak tűnik. Kíváncsi vagyok, milyen lehet a belseje, megpróbálom felnyitni a fedelét, de a zár nem enged.
– Nálad van a kulcsa, vagy nekem kell kinyitnom gémkapoccsal?
Lina kérdőn fordul felém, amint megpillantja a kezemben a ládikát, és rémülettôl torzult arccal kapja ki a kezemből:
– Ne!
– Csak megnéztem – mondom értetlenül.
– Majd utána nézegesd! – mordul rám. – Addig még véletlenül sem eshet baja.
Elhűlve bámulom.
Szerinte én tényleg nem tudok a kicseszett dobozára vigyázni? Az én kezemben baja eshet? Nem bízik bennem eléggé?
Nem tudom, mit tehetnék még. Hónapok óta támogatom, eleget teszek az eszelős kéréseinek, és most is itt vagyok vele. Mégis tőlem félti ezt a szúrágta vackot?
– Őszintén szólva semmi különlegeset nem látok ezen a dobozon – szúrok oda Linának.
– Ne legyél felszínes! – reagál anélkül, hogy rám nézne. – Nem kell valaminek különlegesnek kinéznie ahhoz, hogy az legyen.
Idegességemben a tető pereme felé lépdelek. Szívem szerint rágyújtanék, az sem zavarna, ha Lina fanyalogna a füstszag miatt, de nem hoztam magammal cigit. Karba font kézzel, a kivilágított, hószórta városra révedek.
Igyekszem lenyugtatni magamat.
Sikertelenül.
Szívesen teleordítanám a szenteste meghitt csendjét mindazzal a szarral, ami az elmúlt hónapokban felgyülemlett bennem. Kíváncsi volnék, meddig ér el ilyentájt a fájdalom hangja.
Négy hónap.
Négy nyomorúságos hónap.
Négy nyomorúságos hónapja lett az életünk elviselhetetlen siralomházzá.
A szakkönyvek azt ígérték, hogy bár vánszorgónak érezhetjük a napokat és a heteket, egyre könnyebb lesz a történtekkel együtt élnünk. Hiszen az ember az elméjét az őrülettôl védendő lassan befogadja és a személyisége részévé teszi a fájdalmát. A tanulmányokra rácáfolva Lina és a családja belesüppedtek a tragédiába. A vidám, életigenlő lány napról napra keseredett meg, még a stresszkezelési problémái miatt elkezdett, imádottá vált színjátszást is abbahagyta, pedig nagy jövőt jósoltak neki. Számomra négy hónapja természetes, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba is alászállok Linával, mégis egyre jobban feszít a felismerés, hogy ez a lány már nem az a személy, akibe beleszerettem. Mikor látom be végre, hogy azon az estén ő is meghalt, és ha nem vigyázok, vele pusztulok?! Meddig tűröm a tragédia óta tanúsított kiállhatatlanságát?!
Mikor adom fel a reményt?
És egyáltalán, reménynek számít-e várni, hogy minden oly önfeledt legyen, mint régen? Nem, nem ugyanolyanra vágyom, hanem ugyanazt az önfeledtséget hiányolom.
Szeretem én ezt a lányt még egyáltalán?
Ha négy hónapnyi kitartás után elhagynám, olyan volna, mintha belerúgnék a földön fekvőbe? De kell-e egyáltalán ezen rágnom magamat, ha én mindvégig segíteni próbáltam neki felállni, de ő a földön maradt?
Felnőttesen nyomasztó, kalandozó gondolataimból az asztal irányából hallatszó dübörgés zökkent vissza a valóságba. Hátrapördülve látom, hogy Lina a tenyerét dörzsölve, egy helyben ugrál.
– Ne csináld! – szólok rá. – Ha a tizediken lakó Magda asszony meghallja, hogy fent vagyunk, lezavartat bennünket.
– Muszáj egy kicsit felmelegíteni a testünket – érvel.
– Felhozok neked inkább még egy pulóvert – mondom, és már indulok is vissza a lakásba. Ezúttal a cigarettát sem felejtem majd lent.
– Az felesleges. – Határozott kijelentésével megtorpant. – Az utasítások szerint meztelenre kell vetkőzni.
Tessék?
