BeleolvasókExtrákIngyenes

Olvass bele a Simlisbe!

Hallottad? December 16-án, egy élő Facebook bejelentkezés keretén belül felolvasok majd nektek a hamarosan megjelenő új regényemből, a Simlisből! KLIKK ÉS CSATLAKOZZ AZ ESEMÉNYHEZ!

December 7-én megjelenik a legújabb regényem, a Simlis! A közelgő dátum örömére, illetve a közelmúltban posztolt szavazás alapján – mindössze 13% nem akart beleolvasót – most megmutatom nektek a regény első fejezetét. Ez egyben a két főszereplő első találkozása is – ráadásul azt hiszem valamennyire romantikusnak is mondható… :)

Természetesen nem árt vigyázni a részlettel, mert spoileres lehet!

A kis szösszenet végén találtok egy szavazódobozt. Kérem, válaszoljatok arra, hogy akarjátok-e megjelenés előtt tovább olvasni a sztorit… Még egy fejezetet szívesen megosztok veletek… :)

Ha pedig tetszett a részlet, de még nem csaptál le a saját Simlis példányodra, még nem késő beszerezned az elsők között!

MIRŐL SZÓL A REGÉNY?
Haraszti ​Éva, a népszerű divattervező élete a siker, a pompa és a csillogás. Kevesen tudják, hogy a kreativitása egy ideje cserben hagyja, ezzel együtt pedig a cége is komoly válságban van. A nehéz idők arra kényszerítik, hogy a húszas évei végén átértékelje addigi életét. Habár mindig két kanállal falta az életet, most a férfiaktól is igyekszik távol tartani magát. Pech, hogy egy fogadáson beleütközik a jóképű Balogh Györgybe.

Majori Ádám, az angyalarcú rosszfiú, aki mások becsapásával keresi a kenyérrevalót. Élete mindaddig gondtalan, mígnem egyik megbízása hatására ráébred: tetteivel amellett, hogy borsot tör mások orra alá, akár az életüket is kockáztatja. A felismerés hatására a férfi új életet akar kezdeni, de az nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt elképzeli.

Lakatos Levente, a többszörös Aranykönyv-díjas szerző Szigor-trilógiája hatalmas rajongótábornak örvend. A szerző ezúttal a népszerű sorozat egyik mellékszereplőjének, Haraszti Évának szentel egy teljes történetet. A titkokkal, politikai összeesküvésekkel, illetve forró szerelmi jelenetekkel fűszerezett, őrült sodrású regény ismét magába szippant és nem ereszt.


Csapj le a kötetre! Válaszd ki, milyen változatban szeretnéd!

DEDIKÁLT/ALÁÍRT VÁLTOZATOT SZERETNÉK

CANDY BOOK DOBOZBAN SZERETNÉM

20% KEDVEZMÉNYT AKAROK A KÖNYVRE!


Minden jog fenntartva. A regényrészlet sem egészében, sem részleteiben nem másolható és nem közölhető a szerző beleegyezése nélkül.


Éva

1

A mások feletti ítélkezésnél talán csak a felszínes általánosítás megy könnyebben az embereknek. Ezt a saját bőrömön is tapasztalom. Azért, mert a húszas éveim második felében is gyakran feltűnő színekben pompázik a hajam, előszeretettel sminkelem magam, a szokásosnál egyedibb ruhákban járok, és mindezek mellett még egyedülálló is vagyok, a legtöbben élből bohém nőcskének könyvelnek el.

Aztán a törtető jelzőt is gyakorta hallom magammal kapcsolatban. Sokan – kiváltképpen a férfiak – nehezen viselik, ha egy nő a támogatásuk nélkül, önerőből épít karriert. Legtöbbjük számára felérek egy érzéstelenítés nélküli, hosszan elhúzódó kasztrálással.

De nem hibáztatom a felettem pálcát törőket. Egyrészt a nagy számok törvénye szerint egy-két megbotránkoztatóbb jellemvonásomra biztosan rátapintanak – például fesztelenül szórakozom férfiakkal –, másrészt bőven volt időm megtanulni, miként szarjam le magasról a kéretlen véleményeket, és fordítsam a saját javamra azt, hogy a társadalom finnyás gyomra nehezen fogadja be az egyéniségeket.

– A narancssárga az ön színe – csicsergem megjátszott lelkesedéssel a velem szemben álló Melindának.

Csupán másfél órája érkeztem meg Liza barátnőm és vőlegénye, Igor közösen alapított pártjának fogadására, a Jövőbálra, de az előttem álló, a hatvanas évei közepét taposó asszony a sorban már a hatodik, akinek várhatóan névjegykártyát nyomok a kezébe. Az ehhez hasonló eseményeken kézről kézre adnak az idősödő, gazdag feleségek. Értek a nyelvükön, ugyanis tudom, mire van szükségük azoknak a nőknek, akiknek az életét a megfelelési kényszer irányítja, és alárendelődve a férjüknek, árnyékként a háttérbe húzódnak: figyelemre.

Ha először megrökönyödnek is a külsőmön, kifejezetten kíváncsivá teszi őket a lázadó személyiségem, végül áhítozni kezdenek a bátorságom egy darabkájára, amit az általam tervezett ruhákkal meg is adhatok nekik – legalábbis érzésben biztosan. A kreációimmal kiszakíthatom őket a színtelen hétköznapjaikból, és ha az elhervadt fiatalságukat nem is, annak illúzióját visszakaphatják. Elhitethetem velük, hogy újra ellenállhatatlanul vonzóvá válhatnak.

– A narancssárga? – kérdez vissza elcsodálkozva, az izgatottságtól csillogó szemmel Melinda. – Ezt még senki nem mondta.

Valószínűleg azért nem, mert hazugság. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan embert ismerek, akinek jól áll a narancssárga. Mindegyikük nádszálkarcsú és bronzbőrű – Melinda éppen mindezek ellentettje.

– A narancssárga friss, mégis érett szín. Éppen olyan, mint ön – bűvölöm tovább, majd kikeresem a telefonom galériájában tárolt képet, és megmutatom neki. – Ez a ruha tökéletesen állna önnek.

A Melindához hasonló státusú nőknek általában van pénzük egyedi hacukákra, de ebben az esetben egy már jó ideje meglévő darabot próbálok rásózni. Imádkozom, hogy beérje vele, és ne akarjon egyedi tervezést. Az ajánlgatott ruha még Liza azon jótékonysági kezdeményezéséről való, amelyen az örökletes betegségben szenvedő Dolli gyermekded terveit tökéletesítettem. A kollekció nagyobb részét már a bemutató estéjén elkapkodták, de ez az egy a nyakamon maradt. Valószínűleg éppen a színe miatt. Melindának sem előnyös, de ha magabiztosan bújik bele, nem lesz rosszabb, mint az a zsák, amit ma estére húzott magára.

– Ez meseszép! – sóhajt fájó szívvel. – De vajon az én méretem?

Nem. Melindánál jóval karcsúbb alkatra terveztem, de ez nem jelenthet akadályt.

– Ha szeretné, megtaláljuk a módját, hogy a méretére igazítsuk. A varrónőim csodákra képesek – kacsintok rá, aztán bensőségesen közelebb hajolok hozzá. – Tudnia kell, hogy ma este is már többen jelezték, hogy nagyon tetszik nekik ez a ruha. De ha tényleg igazán szeretné, elteszem önnek.

– Megtenné? – ámul el a nő.

Leköteleztem.

– Igen, mert úgy érzem, hogy ez a ruha éppen önre vár – blöffölök tovább.

– Hétfőn elmehetnék érte?

Kapás.

A névjegykártyám átnyújtását és néhány kedves búcsúszót követően egy hosszú, fáradt sóhajtással átverekedve magam a belvárosi szálloda rendezvénytermébe összecsődítetteken az egyik bárpulthoz érek. A sikerre iszom még egy utolsót. Nem érzem magam jellemtelennek, amiért rátukmáltam Melindára a ruhát, hiszen mindent megkap vele, amire csak vágyik.

Amíg a pohár pezsgőmre várok, elbambulok a Lizáék új pártját népszerűsítő, a pulton legyező alakban kiterített szórólapokon. A propaganda a ráncfelvarrott konzervatív eszmékre épít, a modern családról, az egyenlőség erejéről, valamint a bátorságról szól. Igor tökös reklámanyagot állított össze, de nehéz elképzelnem, hogy az újonnan alakult Jövőpártnak sikerül kormányt váltania. Ahogy azt is nehezen hiszem el, hogy a barátnőméket belengő rózsaszín köd annak az őszinte és igaz szerelemnek a jele, ami után mindannyian vágyakozunk. Gyakran érzem valótlannak a negédes boldogságukat. Talán azért, mert mint kiderült, a legjobb barátnőm, akiben feltétel nélkül megbíztam, évekig a szemembe hazudott az életéről. És hiába értem meg az eszemmel az érveit, a bizalmam még nem a régi. Miért ne hazudhatna még most is, megállás nélkül?

– Hát itt vagy! – rikkant rám a teremben játszó zenekart túlharsogva, közvetlenül a hátam mögül egy nő. – Most nem menekülsz!

Felismerem a hangot, Kollay Krisztinához, az egyik nagy papírgyár fejének magát színésznőnek képzelő feleségéhez tartozik. Liza valamiért úgy látta jónak, ha őt kéri fel a Jövőbál háziasszonyának. Aztán megbánta a döntését, amikor az asszony, mint valamiféle igazi híresség, előrukkolt a kéréseivel: öltözőt, fodrászt, sminkest és egy alkalmi fellépőruhát akart. Mivel már kínos lett volna kihátrálni, Liza foglalt Krisztinának egy szobát a szállodában, odarendelte a szépítőosztagot, a ruhát illetően pedig hozzám fordultak segítségért.

– Megaláztál, Évikém! – vágja csípőre a kezét, amikor felé fordulok.

Már nem az általam készített ruhát viseli.

Meglep a vád, iszom is egy kortyot a pezsgőmből, majd az övéhez hasonló hangnemben válaszolok.

– Túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a megalázásoddal foglalkozzam, Krisztikém! – szúrok vissza, majd csüggedtséget mímelve felsóhajtok. – Tudod, nekem nincsen gazdag férjem, aki eltartson, ezért dolgoznom kell.

A kilónyi vakolat alatt is látható, hogy Krisztina arca mérgében paprikavörös színt ölt, de maradt benne annyi tartás, hogy a csipkelődésemen felülemelkedve a mondandójára összpontosítson. Az idegességtől remegő kézzel nyitja ki az oldalán lógó táskáját, és anélkül, hogy utána visszazárná, előkapja belőle a telefonját.

– Ahogy lejöttem a színpadról az egyik újságírócska azzal fogadott, hogy a ruhám lopás. – Nyomkodja a telefonját, majd amikor felém fordítja a kijelzőt, hozzáteszi: – Egészen furcsa módon két napja Jennifer Lawrence viselte egy gálán.

A pokolba!

Egyetlen kortyra kiiszom a maradék pezsgőt.

Hányatott időszakon megyek keresztül. Amióta a Dollival közös, általam sokadrangúnak tartott kollekciónk minden addigi sikeremet felülmúlta, valahogy elveszítettem az irányt. Semmitmondónak érzem a terveimet, képtelen vagyok koncentrálni a rajzasztalom felett. Gondolom, ezt hívhatják alkotói válságnak, de az üzlet akkor sem állhat meg, ha a kreativitásom kudarcot vall. A vállalkozásommal a sajátomon túl, több beosztottam megélhetéséért is felelősséggel tartozom, ezért jobb híján, míg a saját ötleteim érlelődnek, inspirálódom. Igyekszem olyan feltörekvő dizájnerekre bukkanni az interneten, akik ügyesek, de még messze járnak a világhírnévtől. Belőlük töltődöm, és elismerem: gyakran jobban hasonlít a végeredmény, mint szeretném. Pech, hogy a Krisztina számára lemásolt ruha a színésznő öltöztetői elé került, és ki is választották. Jó ízlésük van.

Válaszolnom kellene valamit, amivel lehűthetem Krisztina kedélyeit, de tanácstalan vagyok. Hogyan vághatnám ki magam egy ennyire egyértelmű helyzetből? Mondjam, hogy ők lopták tőlem az ötletet? Valljuk be, az igen nevetséges volna.

Most kezdem igazán bánni, hogy eljöttem ma este. A csontjaimban éreztem, hogy nem kellene, de Liza kérlelt. A Jövőbál összehozza a fiatal, feltörekvő vállalkozói generációt az idősebb tehetősebbekkel. Lizáék gyakorlatilag úgy gyűjtenek támogatást a pártjuknak, hogy közben befektetési lehetőséget is kínálnak a vendégeknek. Rendben, kiosztottam néhány névjegykártyát, talán lesz belőle hasznom, de közben belekeveredtem egy kínos beszélgetésbe.

– Nem mondasz semmit? Becsaptál! Megaláztál! Rám aggattál egy ruhát, ami legfeljebb felmosórongynak… – fröcsögi Krisztina, de az utolsó szava nyögésbe torkollik, amikor a háta mögött megbotlik, és nekiütközik egy öltönyös fickó.

Ahogy Krisztina megtántorodik, lecsúszik a válláról, és a földre hull a táskája. A férfi udvariasan lehajol a kiegészítőért, majd sajnálkozó mosollyal bocsánatot kérve visszaadja. Ekkor fény gyúl a sötétségben: kapok az alkalmon, a pultra helyezem a poharamat, a férfihoz lépek, és hozzásimulva örömködöm:

– Végre, hogy megtaláltál, szívem! – Csókot lehelek az ajkára, aztán belé karolok. – Gondolom, egy ideje már kereshettél ebben a tömegben, te szegény! Menjünk táncolni!

Krisztina felháborodottan kiált utánam, de két lépéssel később a rikácsolása már a tömeg zajába olvad. Merész lépés volt, hiszen benne volt a pakliban, hogy a pasas majd fennakad a viselkedésemen, de szerencsémre ő egy árva pillanatra sem hátráltat. Sőt, most, hogy a táncparkettre érve, kezemben a borítéktáskámmal átkulcsolom a nyakát, komisz félmosollyal fürkészi az arcomat. Mit gondolhat a halványlila hajú hibbant tyúkról, aki ismeretlenül szájon cuppantotta?

– Édes pezsgő? – kérdezi, mire értetlenül bámulok rá. – A csókjának az íze… Édes pezsgőt ivott?

Felkacagva bólintok.

– Köszönöm, hogy segített – hálálkodom.

– Egy tornádóval szemben nincs sok esélye az embernek – vigyorog.

A férfit elnézve talán mégsem állnak annyira szerencsétlenül a csillagjaim. Egyrészt azt hiszem, a fogadásra érkezők közül a legjóképűbb pasast sikerült szájon csókolnom. Sötétbarna haja kócosan hosszú, kék szeme szinte világít a félhomályban, arca borostás, foga fehéren villan elő a húsos ajka közül. Habár nem visel nyakkendőt, illetve az inge is éppen lazábban gombolt az illendőnél, kifejezetten fess. Jól szabott öltönye kihangsúlyozza széles vállát, parfümje pedig kellemes illatú, és mindehhez még jól is táncol. Sajnos.

– Remélem, hogy a partnere nem csimpaszkodik hátulról a hajamba, és tép meg a következő pillanatban – motyogom, mert meglepne, ha egy ennyire jóvágású férfi egyedülálló volna. Ha mégis, az két dolgot jelent: meleg, vagy a szemétládák táborát erősíti.

– Egy vakmerő nő, aki szájon csókol egy ismeretlen férfit, csak meg tudná magát védeni, nem igaz? – Kérdésével egy időben az addig a derekamon pihenő tenyere néhány centinyit ereszkedik, gyakorlatilag már a fenekemet fogja.

Egy szemétládával van dolgom.

Nem elég, hogy nem válaszol egyértelműen a kérdésre, de a féloldalas mosolya és a tekintete egyaránt túlságosan magabiztos. Megkondul bennem a vészharang. Ennek a típusnak egyetlen szavát sem szabad elhinni. A nagy ellenállásban megzavar az inge alól, a kulcscsontjánál kikandikáló tetoválás. Pontosabban egy nagyobb méretű, talán az egész mellkasát beborító tetoválás részlete. Azon kapom magam, hogy szeretném megnézni, mekkora és mit ábrázol.

Basszus, le akarom vetkőztetni?

– Milyen kínos beszélgetésből mentettem meg? – vonja fel a szemöldökét az ismeretlen táncpartner, amikor túl hosszan bambulok el a mellkasán. – Férfiügy?

– Dehogy! – horkanok fel. – Divattervező vagyok. Készítettem a nőnek egy ruhát, amiről kiderült, hogy… – Megnyalom a szám szélét, mielőtt befejezném a mondatot: – Loptam.

Fogalmam sincs, miért nyílok meg ennyire előtte. Valószínűleg neki sincs, mert a vallomásom hatására elkerekedik a szeme.

– Ez igazán… – hebeg.

A fejemet rázva mentegetőzöm: – Tudom, szánalmas.

– Inkább azt a szót kerestem, hogy… – harap az alsó ajkába tűnődést mímelve, mielőtt kibökné: – Izgató. Híresen jól tűröm a zavarba ejtő kijelentéseket, de ebbe most hogy, hogy nem, belepirulok.

Mi a frász történik velem?

Csupán néhány perce, egy véletlennek köszönhetően vagyok ennek a férfinak a közelében, és a tornádó máris szellőcskévé szelídült. Ahogy megpróbálom a sóvárgásomról elterelni a figyelmemet, felismerem a rendezvényteremben játszó zenekar dalát. A Sweet Dreams című sláger szenvedélyesen lassú átdolgozása szól, az énekesnő éppen azt a sort énekli, hogy mindenki keres valamit.

– Be kell vallanom valamit… – hajol hozzám bizalmasan.

– Mit? – kérdezem a csapdájába sétálva, mire kajánul elvigyorodik.

Kétségtelenül tudja, hogy hatással van rám.

– Sok mindenen túl vagyok már, de nem csókoltam még olyan nőt, akinek nem tudtam a nevét.

Jesszus!

Még egymás nevét sem tudjuk, ennek fényében különösen nevetséges, amiért hagytam szárnyalni a fantáziámat. Biztosan a telihold teszi ezt velem.

– Haraszti Évának hívnak – mutatkozom be.

– Ez jó! – nevet fel, aztán hirtelen elkomolyodik, és megköszörüli a torkát. – Az én nevem Balogh György.

Érdekes, egy kicsit régimódi keresztnévválasztás, a fizimiskájához képest túl komoly, de a nevek már csak ilyenek: azelőtt kapjuk a szüleinktől, hogy körvonalazódna a személyiségünk.

– Mit keres ezen az unalmas fogadáson, kedves György? – kérdezem.

– Lehetőségeket – válaszol könnyedén, állva a tekintetemet.

Meglehetősen általános válasz, tekintve, hogy a Jövőbálra érkezők mind üzletkötési céllal érkeznek.

– És mivel foglalkozik egy lehetőségkereső? – próbálok közelebb jutni.

Hümmögve kutat a megfelelő szavak után, mígnem kiböki:

– Fogalmazzunk úgy, hogy felhívom az emberek figyelmét arra, hogy mennyire figyelmetlenek.

– Otthonvédelem? Biztosítás? – jutnak eszembe a bugyutábbnál bugyutább ötletek, de György mindegyikre széles vigyorral rázza a fejét. – Esetleg elcsavarja a nők fejét, megfertőzi őket nemi betegséggel, majd ajánlja a magánklinikáját?

– Micsoda kreativitás! – neveti el magát, viszont a kérdő tekintetemre némiképp elkomolyodik. – Nem szeretem ennyire gyorsan kiadni magam.

A szemtelen vigyor, a tüzes tekintet és a titkolózás kerülendő együttállás. Pláne akkor, ha mindezekhez az illető még mocskosul jóképű is. Úgy érzem, hogy a csapdájába sétáltam, és most vergődöm, muszáj hát kibújnom a hatása alól. Azt hiszem, jobb lesz hazamennem. Szerencsémre a zenekar egy gyorsabb ritmusú dalba kezd, így ez gyenge, de használható apropót kínál.

– Ez már amúgy sem az én dalom, és őszintén szólva engem untatnak a titkolózó férfiak. Úgyhogy… – Mély levegőt veszek, hogy könnyebben kijöjjenek a szavak: – Még egyszer köszönöm a segítségét. Érezze jól magát ma este, titokzatos úr!

Lefejtem a derekamról a kezét, majd faképnél hagyom. Őszintén szólva nem tudom, mire vágyom inkább: hogy utánam jöjjön és letörje az ellenállásomat, vagy hogy hagyjon hazáig futni. Túl sok problémás férfival volt dolgom az utóbbi időben, nélkülük is van elég bajom mostanában.

A terem kijárata felé tartva előkotrom a telefonomat a borítéktáskámból. Liza az elmúlt percekben háromszor hívott. Pusztán a barátnőm neve láttán belém nyilall a felismerés, hogy míg neki vőlegénye, jövőképe, sőt a hasában növekvő babája van, én egy átkozott ötlettolvaj vagyok. Az igazság pedig mindig kiszárítja a számat – távozás előtt innom kell még egyet. Bár sejtem, hogy Krisztina már továbbállt onnan, ahol hagytam, a biztonság kedvéért a terem túlsó végében álló bárpulthoz lépek.

– Tudja, hogy a névtelen csókok mellett mihez nem vagyok hozzászokva? – dörmögi a hátam mögül, egészen közel hajolva a fülemhez György. – Ahhoz, hogy unalmasnak nevezzenek.

Meglep, de tetszik, hogy utánam eredt. Nem adja fel egykönnyen, ami igen ritka az olyan férfiak körében, akik a pénzükért bármikor bármit megkaphatnak. Gyakoribb, hogy a faképnél hagyás után egy másik nőhöz fordulnak.

– Lám, ennek is eljött az ideje – válaszolom anélkül, hogy felé fordulnék. – Tudja, hogy mi a legunalmasabb a titkolózó férfiakban? Az, hogy azt gondolják, a titkolózás teszi őket izgalmassá.

– A titkok gyakran az izgalomtól kímélik meg az embert. A nem kívánt izgalmaktól – kontrázik.

Felszisszenek, mielőtt hitetlenkedve felé fordulva kérdezem:

– György, úgy tűnök, mint egy kamasz lány, aki elolvad ezektől a szövegektől? – Próbálna válaszolni, de nem hagyom. – Szóval maga is egy olyan férfi, aki szívesen eldönti helyettem, hogy mire van szükségem?

Néhány másodpercig szótlanul néz, aztán somolyogva kérdezi:

– Kényszere van arra, hogy elnyomja a férfiakat?

– Inkább arra van kényszerem, hogy megóvjam magam a magafajta férfiaktól.

– Pont így beszélnek azok a nők, akik, mint a tornádó, a semmiből megjelenve bekebelezik a férfit, majd miután alaposan megpörgették, magukból kiköpve továbbállnak – mondja vigyorogva, végül megjátszott sértődéssel közli: – Maga csak kihasznált engem.

Bennem szakad a szó. Nem vagyok hozzászokva, hogy férfiak találó válaszokkal rukkoljanak elő a csipkelődéseimre. Válasz helyett csak szánalmasan hápogok, végül a felháborító vigyora segít visszatalálni a hangomhoz.

– Ne legyen ennyire önelégült! – mondom.

Mialatt György kikér a felszolgálótól két pohár édes pezsgőt, én a pultra koncentrálok. A férfi eres kezéről felcsúszik a zakó ujja, láthatóvá válik a csuklójáig futó tetoválás újabb darabja. A fenébe is, egyre kíváncsibbá tesznek a részletek.

– Nyugtasson meg, hogy nem meztelen nők képei vannak felvarrva a testére – szúrok oda.

– Csak a vaginájuk.

Meghökkenve pillantok fel rá, majd egyszerre robban ki belőlünk a nevetés.

– Mit szólna, ha a koccintás után végre tegeződnénk? – ajánlom fel derűsen. – A filmekben is már az első csók után tegeződnek. Azon pedig már túlvagyunk.

– Nem – rázza a fejét György. – Majd az első igazi csók után tegeződünk.

A mondatból kihallható jövőképbe belebizsereg az ágyékom. Egyszerre utálom és imádom, hogy ilyen elemi hatással van rám. Általában nem vagyok szívbajos, ha férfiakról van szó. Míg a nők többsége hosszan udvaroltat, én nem húzom az időt: ha izgatja a fantáziámat a másik, azonnal akarom magamnak, de éppen az elmúlt időszakban fogadtam meg, hogy lassítok az ismerkedésben. Sietségből ritkán sült ki egy orgazmusnál hosszabban tartó jóság.

– Ahhoz még sok italra kell meghívnia – kacérkodom tovább.

– A sok italra – emeli koccintásra a poharát felcsillanó szemmel. – És a mindent elsöprő tornádókra.

– Meg a viharlovasokra, akik nem félnek a tornádó nyomába eredni – teszem hozzá egy kacsintás kíséretében.

Kortyolás közben elveszünk egymás tekintetében. Hiába állítom az ellenkezőjét, nagyon is tetszik György titokzatossága. Látom a szemében, hogy a külső határozottság mögött jókora mélységek várnak a bátor nőkre. Engem pedig az alkohol mindig vakmerőbbé tesz. Nem félek alámerülni György titkaiba, ehhez viszont első lépésként valahogy le kell törnöm a magabiztosságát.

– Úgy érzem, hogy maga igen jó emberismerőnek tartja magát – heccelem.

– A legjobb vagyok – bólint szerénytelenül éppen úgy, ahogyan azt vártam.

– Bizonyítsa be! Rámutatok valaki olyanra a teremben, akit ismerek, és ha pontos leírást ad róla, megcsókolhat.

Biztatólag megvillantja a mosolyát.

Hátrafordulok, és körbenézek: olyan nőt keresek, aki a vásárlóm, ezáltal ismerem az ízlését, a viselkedését, illetve a lelki nyavalyáinak nagy részét. Rámutatok az egykori kamaszkori szerelmem, a csokoládégyár-örökös Barna János feleségére, Veronikára. A lány hozzánk képest nagyon fiatal; őt megirigyelve szúrattam be magamnak egy intim ékszert, amit azóta már ki is vetettem, mert nekem nem jött be.

Fejemmel Veronika irányába biccentek, úgy mondom:

– Legyen az a csitri, abban a borzalmas türkiz miniruhában.

György felnevet, mire felvont szemöldökkel nézek rá.

– Ez túl könnyű! – közli pimaszul, de mielőtt esélyem lenne új célpontot választani, belekezd: – Fiatalon elköteleződött, ami azt sejteti, hogy bizonytalan magában és a képességeiben. A női magabiztosság hiánya aztán alávetettséghez vezet, tehát mindent megtesz majd, amit csak a férje elvár tőle. Lassan teljesen alárendelődik, később, amikor ráeszmél, hogy ez megtörtént, depresszióba esik. Talán az alkoholhoz, talán a droghoz nyúl, esetleg mindkettőhöz egyszerre, és egy szomorú éjszakán túladagolja magát.

Tátott szájjal hallgatom a tűpontos jellemzést. Nyilván egydimenziós ábrázolás, de Veronika történeteit hallgatva a közös szórakozásaikról, illetve az életvitelükről, én is nagyon hasonlóan gondolkodom róluk.

Mutathatnék újabb kielemzendő áldozatra, de nem érdekel, mit mond másokról.

– És mit lát bennem? – bukik ki belőlem a kérdés.

György mosolyog, és mélyen a szemembe nézve közelebb hajol, úgy búgja:

– Először a csók.

Lehunyt szemmel hagyom, hogy tenyerét az államhoz emelve szájon csókoljon. Ajka gyengéd, mégis határozott.

Kell még!

Amikor hátrálna, a tarkójánál visszahúzom. Forrón, szenvedélyesen csókolom meg. Hagyom, hogy a külvilágot kizárva hullámozzon testemben a forró, intenzív sóvárgás.

Eszméletlenül táncol és észbontóan csókol.

Te jó ég!

Milyen lehet az ágyban? Mielőtt ott helyben rávetném magam Györgye, szinte pihegve újrakérdezem:

– Szóval mit látsz bennem?

– Nem tűnsz olyannak, mint akit különösebben érdekel, hogy mit gondolnak róla mások – ingatja a fejét.

Már ez az aprócska riposzt is telibe talált.

– De az érdekel, hogy te mit gondolsz rólam.

– Nem akarod tudni.

– De! – vágom rá nevetve.

Felsóhajt, majd kiböki: – Szeretetéhséget.

Tátva marad a szám, olvadni kezd az arcomról a mosoly. Ennél pontosabban meg sem lehetett volna fogalmazni mindazt, ami az elmúlt időszakban gyötör. Körülöttem mindenki kezd révbe érni, csak az én életem halad vakvágányon.

Ahogy zavaromban szó nélkül pislogok magam elé, valaki oldalról megérinti a karomat. Összerezzenek. Hirtelen biztos vagyok abban, hogy Krisztina akadt újra rám, riadtan kapom hát oldalra a fejemet, és némiképpen megnyugodva veszem észre, hogy csak Födöri Sándor akar beszélni velem. Liza egykori álvőlegénye valószínűleg csodálkozva néz a rémületem láttán. Hogy váltsunk néhány szót, arrébb lépek Györgytől.

– Minden rendben? – kérdezi Sándor, miközben gyanakvón Györgyre sandít, aztán újra a szemembe néz.

Bólintok.

– Liza mindenhol téged keres. Van valami fennforgás, amiben a segítségedre volna szüksége.

– Igen, hívott már – erősítem meg. – Csak be kell fejeznem valamit.

– Ahogy téged ismerlek, a dolgok még csak most kezdődnek – vigyorodik el Sándor, miközben tekintetével Györgyre bök. – Ismét egy jó választás.

Elvigyorodom.

– Nyugodj meg, megkeresem Lizát – hazudom, aztán visszatérek, hogy megtudjam, ki ez a férfi, aki úgy átlát rajtam, mint a szitán.

– Baj van? – kérdezi György a homlokát ráncolva. Biztosan gondterheltnek látszom.

Szeretnék elmenni erről a helyről. Feszélyez a közeg, és túl sok a zavaró tényező.

– Nincs kedved… – vetném fel, de György közbeszól.

– Kifosztani veled az egyik hotelszoba minibárját? – kérdi kacsintva, miközben felmutat egy ajtónyitó kártyát.

– Szeretem az ötleteidet.


Csapj le a kötetre! Válaszd ki, milyen változatban szeretnéd!

DEDIKÁLT/ALÁÍRT VÁLTOZATOT SZERETNÉK

CANDY BOOK DOBOZBAN SZERETNÉM

20% KEDVEZMÉNYT AKAROK A KÖNYVRE!


Szeretnéd megjelenés előtt elolvasni a Simlis 2. fejezetét?

Címkék

Ezek is érdekelhetnek még!

Hozzászólás

Close
Close