Az első vélemények igazolják azt, amit én is gondolok a Vörös című új, egyben tizedik regényemről: nagyon más, mint az eddigiek. A történetben keveredik a romantikus szál a krimivel, gyakran meglehetősen mellbevágó jelenetek váltják egymást.
A főszereplő, a huszonkilenc éves Boros Botond, aki Magyarországról Londonba menekült, és szerencséjének köszönhetően a helyi elitbe küzdötte magát, a történet során komoly jellemváltozáson megy keresztül. A – problémái miatt is – gyakran arrogáns alfahímet alapvetően változtatja meg egy sorsszerű találkozás…
Olvasd el a Vörös első két fejezetét, és ha beszippantott a történet, szerezd be a regényt a folytatásért. A webshopomból akár névre szólóan dedikálva és ingyenes átvétellel is lecsaphatsz a kötetre! Ne tétovázz, ismerkedj meg Bibi és Botond rendhagyó történetével! :)
Lakatos Levente: Vörös
(Beleolvasó részlet)
1
– Ma is éjszakázik? – csodálkozik Ali, amikor belépek a márvánnyal, üveggel és egyéb tükröződő felülettel gazdagon dekorált Cove Garden irodaház aulájába. – Maga soha nem alszik?
– A nemzetközi kapcsolatok hátránya – felelem könnyedén a tévé előtt gubbasztó éjszakás portásnak. – Át kell néznem néhány szerződést, mielőtt kiküldenénk az amerikaiaknak.
– Akkor az ügyvédnő is ezért maradt bent – rakja össze a képet Ali. – Munkamániás egy család.
Bólintok, majd beszállok a liftbe, és féloldalas mosollyal a tükörben megigazítom a kabátom gallérját. Szeretem a naiv embereket, pláne, amikor annak ellenére megcsillan szemükben a magabiztosság, hogy halványlila gőzük sincsen az igazságról. Valóban az Ali által ügyvédnőként emlegetett Clarához igyekszem, ám munka helyett lényegesen izgalmasabb ügyből kifolyólag.
Ujjaimmal a hajamat igazgatom, amikor trillázva megáll a lift. Kíváncsian pillantok az ajtó felé, a digitális kijelző szerint még csak félúton járok, valaki tehát be akar szállni a kilencediken. Vajon ki a fene használja a liftet éjjel fél egykor az irodaházban? Amikor meggyőzöm magam, hogy biztosan csak az egyik takarító lehet, szétnyílik az ajtó és legnagyobb meglepetésemre az apósom kommunikációs tanácsadójával nézek farkasszemet. Többek között ő kezeli a sajtókapcsolatokat és ő írja a beszédeket.
– Nem működik a lefelé mutató hívógomb – magyarázza kedves mosollyal a fülkébe lépő Margaret, majd az irányítótáblára pillantva, másodpercnyi hezitálást követően bök a földszint gombjára. Aztán színtelen hangon érdeklődik: – Mi járatban ilyen későn?
Dörzsölt asszonyként kiszúrta, a tizennyolcadikra vezető gomb világít, miközben az én irodám a huszadikon van. Margaret két lábon járó hazugságvizsgáló, annak ellenére – vagy épp pont azért –, hogy világéletében blöffkirály üzletemberek között forgolódott, és öt férjet fogyasztott el. Most vadászik a hatodikra. Jó esélyekkel indul, mert a maga hatvanhat évéhez képest kifejezetten jó formában van. Karbantartja a testét, elegáns ruhákat hord, biztosan jár plasztikai sebészhez is, sminkel, a fogsora tökéletes, szőkére festett, vállig érő haját szerintem minden reggel beszáríttatja, mindezekhez pedig kellemes parfümillatot áraszt. Olyan finoman elegáns nő, akire kíváncsiságból, legalább egy próbakör erejéig, az én korosztályom is simán rárepül. A vonzerő a tapasztalattal elegyedve veszélyes, Margaret a legtöbb férfit marionettbábuként mozgatja, és azt hiszem, engem is irányíthatónak gondol. Alábecsül.
– Clarával át kell beszélnem néhány részletet, miellőtt szerződnénk egy amerikai beszállítóval – felelem a portásnál is elsütött maszlagot immár zsebre vágott kézzel.
Margaret vörös rúzzsal kikent szája halovány mosolyra húzódik, úgy jegyzi meg:
– Önfeláldozó lány.
Szemtelenül bámul az arcomba. Azt hiszem, kiszagolta a körülöttem gomolygó hazugságot. Mármint azt, hogy több van köztünk Clarával munkakapcsolatnál. És igyekszik erről, engem sarokba szorítva, bizonyosságot szerezni. Egyetlen arcrándulás, szemvillanás, de egy szekundumnyi félrenézés is sokatmondó lehet.
– Szereti a munkáját – felelem a tőlem telhető legfesztelenebbül.
Ekkor egy felszínesen gurgulázó kacajt követően Margaret taktikát vált.
– Hogy van Julie? – érdeklődik a feleségem felől.
– Napról napra jobban – vágom rá a begyakorolt formális és hazug választ, közben szigorú tekintettel a lift kijelzőjére pillantok, mintha az ettől megijedne és gyorsítana.
Az asszony csendes hümmögéssel fogadja a választ, aztán váratlanul megszorítja a karomat. Megfeszülő izommal, elkerekedő szemmel fordítom felé a fejem.
– Becsülendő, hogy kitartasz mellette – közli ellágyult tekintettel, ám derűs arccal. – Kevés férfi csinálná ezt végig. Nekem elhiheted, ismerem a férfiakat.
– Julie-val összefonódott a sorsunk – bukik ki a számon az első eszembe jutó közhelyes gondolat.
Mintha csak pont lenne a mondatom végén, a lift végre trillázva megáll a tizennyolcadikon. Megkönnyebbülten kifújnám magam, de Margaret szélesedő mosolya árulkodó: még nem végzett velem.
– Keserű öröm, hogy míg Julie-t tönkretették a vele történtek, belőled férfit neveltek. – Csillogó szemmel végignéz rajtam. – Sokkal határozottabbnak tűnsz az elmúlt hónapokban, mint korábban. Ez a magabiztosság mágnesként vonzhatja a nőket. Ne akarj meggyőzni arról, hogy egy ennyire jóképű férfinál létezik örök hűség – búgja. Érzékien végigsimít a karomon, mielőtt eleresztene. – Szólj, ha bármiben segíthetek. Ha esetleg lenne olyasmi, amit mással nem tudsz megosztani…
Fapofával bólintok, kilépek a liftből, majd ahogy hátat fordítok Margaretnek, elvigyorodom. Nem leleplezni, hanem kikezdeni akart velem. Hihetetlenek a nők! Miközben a férfiakat szidják, sokuk a legalávalóbb rosszfiúknál is nagyobb bajkeverő. Legtöbbjüket egyáltalán nem érdekli például, ha a kiszemeltjük kapcsolatban van. A házasság mintha különleges sárm volna, vonzza a csábítókat, a Julie-val történtek pedig megtöbbszörözték a számukat. Sokszor gondolkoztam, mi motiválhatja őket, végül két indokot találtam. Az egyik, hogy a hajadon nők irigységből tönkre akarják tenni az elkeltek boldogságát, a másik, hogy az én gyarlóságomat akarják bebizonyítani. Nehogy már létezzen olyan férfi, aki hűséges tud maradni.
Én is elbuktam.
Hosszú-hosszú hónapokig tartottam magam a fogadalmamhoz, aztán egy hosszúra nyúlt munkaeste során átszakadt az ellenállásom.
Egyetlen nő. És nem is áll szándékomban többel összekuszálni az alapvetően is gubancos helyzetemet. Erre az egyre sem vagyok büszke, de – ha lehet – mentségemre szóljon, hogy Clarával nincsenek közöttünk érzelmek. Csak azt kapom tőle, amit otthon jó ideje megvontak tőlem: szexet. És abban hibátlanul működünk együtt.
Éjfél után néhány perccel, azaz nagyjából fél órája érkezett a virágnyelven fogalmazott üzenet Clarától, miszerint volna némi átbeszélnivalónk az irodában. Felizgat, amikor hivatali hangnemben csábít. Ügyvédként pontosan tudja, mennyire fontos a titoktartás, ennek eredményeképpen esze ágában sincs írásban olyan nyomot hagyni, amely a későbbiekben felhasználható lehet ellene.
A kései találkozó egyik oka, hogy Clara tudta, ma éjjel a városban sínylődöm. Az én feladatom ugyanis az apósom Londonba érkező üzleti partnereinek istápolása. Megmutatom nekik a várost, elviszem őket az ízlésükhöz leginkább illeszkedő éttermekbe, megszervezek mindent, amire szükségük van, és nem utolsósorban ügyelek arra, nehogy valaki egy jobb ajánlattal elhappolhassa őket az orrunk elől.
Valójában már nem kellene ezt a munkát végeznem, kinőttem belőle, de általában olyan értelmes, magukra adó és nem utolsósorban sikeres férfiakkal találkozom, akiktől minden egyes eltöltött másodpercből tanulhatok. Pech, hogy ezúttal – immár második napja – két huszonéves tökfilkót kell pesztrálnom. Derek és Fred a tengerentúlról érkeztek, egy olyan újszerű közösségi mobilapplikációt fejlesztettek, amelynek finanszírozása iránt az apósom által kezelt befektetési alap is érdeklődik. A srácok állítólag zsenik, de én csak két ütődött, szintetikusdrog- és szar technózenefüggő kölyköt látok. A szórakozóhely pultjánál ácsorogva a percek óráknak tűntek, a huszonkilenc évemmel is borzalmasan öregnek éreztem magam a sok rángatózó suhanc között, alig vártam, hogy a srácok kifulladjanak, és végre szabaduljak az agyzsibbasztó csörömpölésből, amikor megérkezett Clara üzenete. A szexuális fantáziámat beindító sorok a kreativitásomat is beolajozták, bedobtam a fiúknak a következő programajánlatomat: ismerek a városban egy olyan helyet, ahol szó szerint kielégítőbb szórakozás vár rájuk, mint a lökdösődő, izzadságszagú tánctéren. A magyar lányokat foglalkoztató kupleráj telefonszáma számít a legnagyobb kincsnek mindabból, amit az elődöm annak idején átadott.
– Igen, biztosan, ne aggódj – hallom az irodájához közeledve Clara hangját, aztán az ajtófélfa mögül belesve kifigyelem, telefonon beszél valakivel.
Háttal nekem, az ablak felé fordulva áll, a lába előtt elterülő városra mered. Lábán magas sarkú, formás fenekén szűk szoknya, alatta, gondolom – ahogy szokta – combfix. Utóbbinak már a puszta gondolatától is kezd a farkamba áramlani a vér, önkéntelenül is megszorítom a nadrágomon keresztül. Az asztali kis lámpa fényében visszatükröződő üvegben látom, hogy Clara az irodában magára maradva kényelmesen kioldotta a blúza felső két gombját, kikandikál a melltartója. Elképzelem, ahogy mögé lépek, megcsókolom a feltűzött haja által szabadon hagyott nyakát, majd az asztal felé fordítom, ráfektetem, és felrángatom a szoknyáját. És ez az ötletem annyira fellelkesít, hogy bár tudom, gyűlöli, ha telefonálás közben zavarják, elindulok felé.
A visszatükröződésben könnyen kiszúrhatna, de annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy amikor két kezemet a csípőjére teszem, ijedtében összerezzen. Hangtalanul tátogva megfedd, de a dorgálás csak még inkább beindít. Visszalépek mögé, és a kecses nyakát csókolva kezem a szoknya szegélye alá kúszik, tenyerem a combját markolja. Csípőmet a fenekének szorítom, akarom, hogy érezze, mennyire felizgatott, ám ekkor ficánkolva arrébb lép. Úgy követem, mint egy rámenős légy a szabadon hagyott húst, mígnem Clara felém fordul, mutatóujját figyelmeztetőn kettőnk közé emeli, majd a szemembe nézve, összeszedetten mondja a telefonba:
– Nekem most mennem kell, te viszont nyugodtan feküdj le aludni! Nem lesz semmi gond. Előbb-utóbb minden kóbor kutya hazatalál.
Miután megszakítja a vonalat arra számítok, hogy Clara végre hozzám lép, mélyen a szemembe néz, és miközben játékosan megdorgál, amiért csintalan fiú voltam, forrón szájon csókol. Ehelyett kínlódó arccal az íróasztalára dobja a telefonját, a készülék koppan, majd csúszik, kész csoda, hogy nem siklik a földre. Clara aztán az asztalfiókhoz hajol, figyelem, ahogy a szoknya kirajzolja a formás fenekét, bizsereg a tenyerem, hogy megmarkoljam. Előhalássza az aktusaink utánra rendszeresített doboz cigarettát, aztán mintha ott sem lennék, visszafordul az ablakhoz.
Meglep a kedvetlen fogadtatás.
Nem kellenek túlságosan kifinomult receptorok ahhoz, hogy érezzem, valami nem stimmel. Mivel a vér néhány perce az agyamból a testem ellentétes pontjába folyt, a józanul átgondolt helyett mindössze egy érzéketlen, Clara telefonbeszélgetésnek utolsó elhangzott mondatára utaló kérdésre futja:
– Elszökött valakinek a kutyája?
Válasz gyanánt fintorra húzódik az ajka. Kinyitja az ablakot, a hűvös levegő pillanatok alatt betolakodik az irodába. Figyelmeztethetném, hogy meg fog fázni, de nem egy kényes típus, csak kiröhögtetném magam, szóval csendben figyelem, amint kiráz egy szál cigarettát a dobozból, meggyújtja, majd az első, mélyre szívott slukk után felteszi a kérdést:
– Mik a terveid?
– Hamarosan vissza kell mennem a fiúkért a kupiba – vágom rá egyszerűen, közben pajzán vigyorral a képemen az övemhez nyúlok. – Szóval ne húzzuk az időt, ügyvédnő!
Egy-egy órát fizettem ki a kölyköknek, a bordély viszont mindössze kétutcányira van az irodaháztól, szóval cirka háromnegyed órám van visszaérni. Ez azért alaposan kiélvezhető időtartam.
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mire gondolok! – mormolja maga elé.
Hunyorogva figyelem. A vér elkezd visszacsorogni oda, ahol az ösztönök helyett az ésszerűség hozat meg velem döntéseket. Clarával lassan fél éve bonyolódtunk viszonyba, de mindeddig egyszer sem merültek fel köztünk a közös jövőnkre vonatkozó kérdések. Eddig úgy hittem, Clara azért nem piszkál a témával, mert okos nőként kristálytisztán látja, mi a büdös életben nem lehetünk többek szeretőknél. Talán eddig tartott a Kánaán, és ő is erősíti a szabályt, miszerint a női lélek képtelen kizárólag élvezetekre fenntartani egy kapcsolatot?
– Julie érzi, hogy megcsalod – közli kíméletlenül, miközben fájdalmas tekintetével végre felém fordul. Meghökkenve elemzem az arcát, ugrat-e, de mosolynak halvány jele sincs. Zavartan kérdezem: – Ezt honnan veszed?
– Vele beszéltem az imént – fejét visszafordítja a város felé. – Ma már harmadszorra.
– Felhívott, hogy közölje, érzi, hogy megcsalom? – hitetlenkedem.
Clarából felböffen egy gúnyos kacaj.
– Azért hívott még délután, hogy megkérdezze, vállalnám-e a képviseletét, ha válásra kerül a sor – jelenti ki, majd egy következő slukk után folytatja: – Azóta meg az összeesküvés-elméleteivel traktál. Legalább öt különböző nőre gyanakszik. Például az asszisztensedre, Ritára.
Csessze meg!
Csípőre tett kézzel lehajtom a fejemet. Másodpercek telnek el, mire egy kérdés kíséretében újra felnézek Clarára. Meredten bámul, majd síri, féltékeny hangon nekem szegezi a kérdést:
– Ritával is dugsz?
– Jézusom, dehogy! – nyögök fel, aztán azonnal áttérek a számomra égetőbb kérdésre: – Mit feleltél Julie-nak?
– Mit mondhattam volna az unokatestvéremnek, Botond? – kérdez vissza gyötrődő hangon.
Tátott szájjal bámulok rá.
Lelkiismeret-furdalást akar okozni?
Azt én is tudnék.
Az orra alá dörgölhetném, hogy az elmúlt fél évben tökéletesen hidegen hagyta, hogy az unokatestvére férjével kefélget. De egyrészt ennél elegánsabb vagyok, másrészt nem lágyult meg az agyam, hogy igazságosztással szeretőből ellenséget kovácsoljak magamnak. Szótlanul bámulunk egymásra, míg én feszült vagyok, Clara tekintete inkább szomorú. És a szomorúságával vészharangot kongat bennem.
– Szóval mi a terved? – kanyarodik vissza az eredeti kérdéséhez. Remegő kézzel szív közben a cigarettába.
Hiába a kemény álca, azzal, hogy újra és újra belőlem akar választ kicsikarni, felfedi a tanácstalanságát. A helyes döntés az volna, ha a jövőben csak a munkánk kapcsán találkoznánk, de neki nincs elég ereje ezt megfogalmazni. Többet jelentek neki, mint szabad lenne, és ha kiderül számára, hogy az érzései nem találnak viszonzásra, talán szeretőből ellenséggé változtatom.
A fenébe!
– Tulajdonképpen mit vársz? – kérdezek vissza. – Hogy valljak be otthon mindent, és utána költözzem hozzád? Szerinted ez így megy? Szerinted Julie megbocsátaná neked, hogy rendszeresen lefeküdtél velem? És hogyan reagálna szerinted Edmond? Kirúgna a cégtől, és elintézné, hogy egész Londonban ne találj magadnak munkát.
– Nem tudom, hogy mit akarok, rendben? – fakad ki mindkét kezét megadóan maga elé emelve. – Azt tudom, hogy…
Mielőtt befejezhetné a mondatát, a szövetkabátom zsebében megcsörren a telefonom. Valamiért arra számítok, hogy a sors fintoraként Julie hív, ám a kijelzőn a bordély Red néven elmentett telefonszáma villog. Mielőtt átgondolhatnám, hogy milyen remek kibúvó egy becsörgő, fontos telefon a kínos beszélgetés alól, elutasítom a hívást.
– Szóval mit tudsz? – igyekszem újra felvenni a beszélgetés fonalát, ám a telefon ismét csörög, újra a bordélyból keresnek. Vakkantva fogadom a hívást: – Mi az?
– Azonnal jöjjön a barátaiért! – érkezik az emelt hangú válasz magyarul, a háttérben zúgolódás zajai. – Még van idejük – feleselek cseppet sem kedvesen.
– Erőszakoskodnak – hadarja a vonal túloldaláról a kurvákat segítő recepciós lány. Hátraszól valakinek valamit, de nem értem, majd megint nekem címzi: – Ha nem viszi el őket most azonnal, kihívom a rendőrséget!
Elröhögöm magam:
– Nem lehetsz ilyen hülye! – Habár ő magázódik, én szándékosan tegezem. – Ha a rendőrséget hívod, saját magadat buktatod le. Bordélyház üzemeltetése ebben az országban sem legális. Öntsd képen a fiúkat egy pohár hideg vízzel, vagy mit bánom én.
Amikor azt feltételezném, ezt a beszélgetést megnyertem, fáziskéséssel érkezik az összeszedett válasz: – Hidd el, azok a rendőrök, akiket hívok, a lekötelezettjeink – feleli, és érzem, hogy a szavai mögött ott a könyörtelen fenyegetés. – És nem feltétlenül vannak éppen szolgálatban. Szóval szerintem te is belátod, jobb, ha magad viszed el a fiúkat, seggfej!
2
– Kifizettem neked a kétszer egy órát, de te tizenöt perccel később a vendégeimre akartad hívni a rendőrséget, végül kizavartad őket az utcára – magyarázom határozott, mégis visszafogott hangon a kocsimmal a házam utcájába kanyarodva, a kihangosítón keresztül a kupi recepciósának. – Mondd, szerinted ez normális?
Amikor a riadóztatásra Clarától a közeli bordélyhoz siettem, Dereket és Fredet már az utcán találtam, a kupi ablaka felé üvöltöztek. A külvárosi környék nem a legjobb, a lakók tehát hozzászokhattak a rendbontáshoz. Többük álomtól megnyúlt arccal ordítozott vissza, hogy Derekék kotródjanak, valamelyikük állítólag már a rendőrséget is kihívta. Leszegett fejjel tereltem a fiúkat a kocsimhoz, még a zsaruk kiérkezése előtt szerettem volna eltakarodni velük.
Ahogy azt az új recepciós a tudtomra adta, hiába illegális tevékenység a kupiüzemeltetés, a hely túl régóta működhet ahhoz, hogy a rendőrség is tudjon róla. A tulajdonosok biztosan megvették kilóra a környék járőreit, néhányuk akár törzsvendég is lehet, az amerikaiak tehát hiába panaszolták volna el, hol és hogy jártak, az utcai duhajkodásuk miatt még ők kerültek volna bajba. Történt volna ez annak ellenére, hogy a zaklatott beszámolójuk visszatérő eleme, hogy az egyik lány állítólag pisztolyt fogott rájuk, azzal sikerült kiterelnie őket a lakásból.
Nem tudom, hogy az utóbbi részlet igaz-e, vagy sem, de a felettem gyülekező viharfelhők ellenére is megmosolyogtatott, amikor a kocsiban hallottam Fredék panaszkodását. Elképzeltem, ahogy a végtelennek hitt pénzfolyóban pancsoló két aranyifjú a rájuk szegeződőtt fegyvercső láttán összeszarja magát. Kíváncsi volnék, melyik lányban volt elég kurázsi ehhez az akcióhoz. A jelenleg dolgozó öt lány közül hármat régebb óta ismerek, ők talpraesettek, ám komoly kétségeim vannak afelől, hogy abban a kicsivel több mint egy hétben, míg a kupiban laknak, pisztolyt tartanának maguknál. Gondolom, a bevételt őrző széfben lehet egy végszükség esetén használható fegyver, a kódot viszont nagy valószínűség szerint csak a zavartalan működésért felelős recepciós ismeri. A logika tehát arra terelt, hogy az új lány lehetett az, aki a sarkára állva kipenderítette a fiúkat. Viszont bármennyire imponáló is ez a temperamentum, a jövőre nézve nem hagyhatom annyiban, hogy kutyaként bánjon az általam szállított fizetővendégekkel. És ami a fiúkkal történteknél is jobban böki a csőrömet, az az, ahogyan ez a lány beszélt velem a telefonban: seggfejnek nevezett. Még a saját családtagjaimtól sem tűrném el, hogy hasonlóan beszéljenek velem, ezért ahogy kitettem a fiúkat a hoteljüknél, azonnal tárcsáztam a lányt, ám a hívás a semmibe csörgött. Újra hívtam, ám ismét lyukra futottam.
A belém szorult feszültséggel vezettem tovább hazafelé, ráadásként pedig satuba szorította az agyamat a Clarától hallott tény, miszerint a féltékenykedő Julie-hoz érkezem hamarosan haza. A rám váró, feltételezhető tortúrák sora ismét szembesít azzal, aminek elkerüléséről már milliószor meggyőztem magam: a házasságunkat már csak a szentlélek tartja össze, előbb-utóbb darabjaira fog hullani. Az erkölcseim viszont egészen egyszerűen nem engedik, hogy elhagyjam a nőt, akit szerelemből vettem el, és aki nem tehet arról, hogy szétmorzsolta a kapcsolatunkat az élet. Ahogy abban én is ártatlan vagyok. Valójában mindketten áldozatok vagyunk.
De milyen erkölcsökről is beszélek, amikor félreléptem?
Bassza meg!
Miért nem tudtam a nadrágomban tartani a farkamat? Annyi hónap nélkülözés után miért nem tudtam tovább várni? De tulajdonképpen mire is vártam volna? A nagy áttörésre? Arra a csodára, ami talán soha a büdös életben nem jön el?
Talán éppen a remény mérgezi mindkettőnk életét.
Nagyjából fél kilométer választott el az otthonomtól, amikor gondolataim fullasztó árjából, amolyan mentőövként, kirántott a telefon csörgése. Őszintén meglepett, hogy a készüléken a Red név villogott, a recepciós lány visszahívott, és ezzel házhoz jött egy kellemetlen beszélgetésért.
– A vendégeid erőszakoskodtak a lányokkal – emlékeztet a kiebrudalás okára. – A szabályzatunk egyértelműen leírja, hogy…
Hangos nevetésemmel belefojtom a szót.
– A fiúk megpróbálták őket meggyőzni, hogy ne külön-külön kettesben, hanem négyesben legyenek – idézem fel Derekék álláspontját. – Mi ebben a nagy dolog?
– A két kiválasztott lány közül az egyik nem vállal… – keresi a legszakszerűbb kifejezést, végül kiszáradó torokkal helyettesíti: – Ilyesmit.
– Nem vállalnak többest? Ez egy vicc? Nem kurvákról beszélünk? – törnek föl belőlem az epés kérdések, miközben leparkolok a házunk előtt. – Ne haragudj, mit is mondtál, hogy hívnak?
– Bibinek.
Ez nyilván álnév, a szexmunkások világában egyik lány sem a valódi személyazonosságát használja. Ami igazán megdöbbentő, gyakran egymás igazi neveit sem tudják. A legközönségesebb felnőttfilmes keresztneveket veszik fel, de ennek a lánynak még az álneve is álszent.
Ki a fene ez a nőszemély, aki szabályokat szajkóz, nehezére esik kimondani a gruppen szót, és csaknem szent életűnek festi le a nála dolgozó kurvákat? Ezen személyiségjegyei ismeretében nehéz elképzelnem, hogy Bibi bárkire pisztolyt szegezne. Abban sem vagyok biztos, egyáltalán tudja, hogyan kell biztonságosan megfogni egy fegyvert. Eközben a mérleg másik serpenyőjében ott van, hogy a riadóztatásomnál seggfejnek hívott és megfenyegetett.
Csupa ellentmondás.
Összezavar.
Elég sok nővel volt dolgom Julie előtt, eddig két mondat alapján típusba tudtam sorolni mindenkit, Bibi viszont egyelőre ködben úszó rejtély, de inkább hajlok arra, hogy egy fapina, semmint amazon. Meglepő, hogy rábízták ezt a munkakört. A feladata a lányok, a lakás és a vendégek kordában tartása, ami kifejezetten határozott fellépést követel. Arról már nem is beszélve, hogy a telefonos bejelentkezéseknél, a kiválasztott lányt eljátszva egyeztetnie kell a vendéggel, hogy az mire is vágyik pontosan. El nem tudom képzelni, hogy Bibi kéjes sóhajtások közepette rábeszéli a kuncsaftot egy-két drágább extrára. A váltótársa bezzeg nem szívbajos, az a nagy hangú, ámde butuska típus, aki a legnagyobb ökörségeket is képes magabiztosan kiordítani magából. Az a lány a recepciós munkakör mellett ráadásul kurvaként is dolgozik. Vajon ez az ártatlannak mutatkozó kis virágszál is leszakítható jó pénzért? Az elcseszett kedvem felderítése érdekében kedvem szottyan kitapogatni a határait.
– Nézd, Bibi! – Közben kiszállok az autóból, ezért jóval halkabban folytatom. – Ti kurvák vagytok. Azt csináljátok, amit kifizetnek nektek.
– Én nem vagyok prostituált – közli velem fojtott hangon.
– Prostituált? – A finomkodását röfögő nevetéssel ismétlem el. – Bocsánat, nem is tudom, hogyan merülhetett fel bennem ilyesmi – kajánkodom a becsukott kocsiajtónak dőlve. Nem akarok a beszélgetés közben besétálni a házba, nehogy felkeltsem Julie-t. – Jól figyelj, elárulok most neked ingyen egy titkot, amit a későbbiekben bőven kamatoztathatsz majd. Ha ezek a lányok valami ellen ágálnak, azt jelenti, hogy több pénzt akarnak.
Csend a válasz. Rá is pillantok a kijelzőre, vajon vonalban van-e még, vagy letette a telefont. Amikor végre újra megszólal, komoran kérdezi:
– Te hallod magad?
– Most jön az önbecsülés duma – sóhajtok fel továbbra is cinikusan.
És addig-addig piszkáltam, mígnem ezen a ponton felbőszítettem a bestiát, aki most mindent elsöprő erővel lecsap rám.
– Most akkor én jövök a jótanácsosztásban! Az, ha egy nő nemet mond, nem azt jelenti, hogy kéreti magát. Hanem azt, hogy nincs kedve például egy hozzád hasonló arrogáns bunkóhoz. – Minden egyes szavából süt a gyűlölet.
– A seggfej inkább illik rám, mint a bunkó – szólok közbe viccelődve, de nem tudom kizökkenteni.
– Attól, hogy ez egy bordély, nők dolgoznak benne. A nők pedig ugyanolyan emberek, mint például te vagy – sulykolja belém, hogy a kurvák, akik a testüket adják bérbe, ugyanannyit érnek, mint bárki más. – Gondolom, te sem rajongsz azért, ha olyasmit kényszerítenek rád, amihez nem fűlik a fogad. Szóval abban a bordélyban, amelyikért én tartozom felelősséggel, egészen biztos nem erőszakoskodik senki. Sem te, sem a barátaid, sem a királyi család sarjai.
– Senki nem erőszakoskodott – erősködöm.
– Megfogták a lány csuklóját, be akarták rángatni a szobába, hogy ott ketten meg… – Elnyeli a háborgó mondata végét, ezzel újra megmosolyogtat. – Add meg a lánynak a lehetőséget, hogy eldöntse, neki ez erőszakoskodás, vagy nem. Az, hogy pénzért nyújt szexuális szolgáltatást, nem azt jelenti, hogy azt csinálhatnak vele, amit csak akarnak. Van akarata, nem egy robot, aki lélektelenül elvégzi, amit megparancsolnak neki.
– Először is ne emeld fel velem szemben a hangodat! – morgom annak ellenére, hogy valójában tetszik ez az adok-kapok. Várnám, hogy méltatlankodva felcsattan, de hallgat, ezért folytatom: – Másodszor, ugye tudod, hogy egy kupit vezetsz, nem pedig egy apácazárdát? A férfiak nem közös imádságra mennek oda.
– Ahogy te sem vagy pap, hogy utat mutass nekem.
– Micsoda replika – röhögöm el magam. – Imádom, ahogy flörtölsz velem.
– Na, menj a pokolba! – sziszegi, majd megszakítja a vonalat.
– Ámen – dünnyögöm az immár süket telefonba, majd azzal az érzéssel, hogy könnyített a lelkemen ez a kis civakodás, a fejemet ingatva, széles vigyorral fordulok a bejárati ajtónkhoz.
A házunkhoz nem tartozik se udvar, se kocsibeálló, korábban azt terveztük Julie-val, hogy majd kijjebb költözünk a városból, és egy nagyobb birtokon alapítunk családot, a tervünket aztán felülírta az élet. Jó ideje egyikünk sem hozta szóba a költözést, az ő horizontján gyötrelmesebb gondolatok takarják el a kilátást, én pedig már nem tudom, hogy vele vagy nélküle költöznék-e szívesebben.
Julie remélhetőleg már alszik, ezért a tőlem telhető legcsendesebben nyitom az ajtót, mígnem a holdfényben úszó lakásban a torkomnak szegeződik az éles kérdés:
– Kivel beszéltél?
Ijedtemben, míg a villanykapcsolóért nyúlok, kiszalad a számon egy kurta baszd meg. Julie szaténköntösbe burkolózva, az utcafronti ablaknál áll, végighallgathatta a telefonálásomat. Az édesanyja magyar származású volt, megtanította a nyelvre, és bár nem beszéli folyékonyan, akár érthette is, mit beszélek Bibivel.
– Jézusom, a frászt hoztad rám! – vallom be, és egyben igyekszem időt nyerni a minden szempontból legjobb válasz kifundálásához.
Julie az éles fénytől hunyorogva fordul felém.
– Kivel beszéltél, Botond? – ismétli meg a kérdést, majd kortyol a kezében tartott pohárnyi pezsgőből.
Hezitálok. Mit mondjak? Most, hogy Clarától megtudtam, Julie féltékenysége elérte eddigi csúcspontját, csak tetézném a bajt, ha elmesélném a kupiban történteket, majd az évődésemet az új recepcióssal. Nincs kedvem bizonygatni, magyarázkodni, vagy éppen vitatkozni.
– Rolanddal – hazudom a kabátomból kibújva.
Roland a bátyám, vele érkeztem kilenc éve Londonba. Pontosabban egy hónappal utána jöttem. Ő akart új országban szerencsét próbálni, én pedig hozzá menekültem az otthoni problémáim és kisebb-nagyobb stiklijeim elől. Aztán amikor úgy alakult, hogy kettőnk közül én lettem az, akinek idekint bejött az élet, természetesen őt is húztam magammal. Roland papíron jelenleg a helyettesem, de valójában azért fizetem, hogy ne munka nélküli alkoholistaként csövezzen valamelyik híd alatt. Kitelne tőle.
– Jól van? – érdeklődik a fejét oldalra biccentve a feleségem.
Visszahangozni kezd a fülemben a Bibinek címzett utolsó mondatom: Imádom, ahogy flörtölsz velem. Azt hiszem, hogy ilyet még a legbetegebb lelkűek sem mondanak a bátyjuknak, szóval finomítanom kell a hazugságomon.
– Minden rendben van, újra kibékültek Helgával, vele is beszéltem – füllentem a hűtőhöz lépve, kiveszek egy üveg sört, majd miközben kibontom, átlátszó kacajjal kísérve rávilágítok, mennyire jó férj vagyok: – Teljesen bolondok ma este, házibuli van náluk, hívtak, de miután letettem a két ütődöttet a hotelnél, inkább jöttem haza hozzád.
Arra számítok, hogy az aktuálisan kísérgetett amerikai kölykök említésére Julie témát vált, és szokásához híven ostorozni kezd, amiért a vele történek ellenére még mindig az apjának dolgozom. A fejmosást várva, a megbontott sörrel a kezemben fordulok vissza Julie felé.
Ismét a frászt hozza rám.
Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de nesztelenül mögém került, milliméterek híján összeér az orrunk hegye.
– Nagyon hiányoztál – suttogja. Tekintete vizenyős, be van állva, gondolom, a gyógyszereire issza a pezsgőt, és nem ez lehet az első pohár ma este.
– Te is nekem – mosolygok kényszeredetten. Hátrálva kilépnék Julie közelségéből, de a konyhapult feltartóztat.
– Tudod, sokat gondolkoztam ma – suttogja a számat szuggerálva.
– Igen? – vonom fel a szemöldökömet. – Min?
– Sok butaságon – mosolyog kissé szégyenlősen, közben az eddiginél is közelebb húzódik. – És minden buta gondolatom egy helyre vezetett.
Hosszabb ideig csendben marad, ezért igyekszem belőle előcsalogatni a folytatást:
– Hova?
– Oda, hogy nem akarlak elveszíteni. – Bal kezét az ingem gallérjához emeli, és mutatóujjával a hajtást cirógatja. Kerüli a tekintetemet, nehezére esnek a következő szavak. – Tudom, hogy hányatott időszakban vagyunk. Tudom, hogy nehéz velem. És tudom, hogy ez az én hibám.
Felsóhajtva szólok közbe:
– Nem a te hibád. Annyiszor megbeszéltük már… – De az, Botond! – Kemény ellenállással, újra a szemembe nézve fojtja belém a szót. – Hagytam, hogy túlnőjenek rajtam a történtek. Hogy megfertőzzenek és megbetegítsenek. Amiről azt mondják, hogy idővel enyhül, bennem napról napra életerősebb. Tágul bennem a fájdalom, és szép lassan mindent elvesz tőlem. Kezdte a jövőmmel, és most már a múltamra fáj a foga. Téged is el akar venni.
Borzalmas látni, ahogy ez az egykor életvidám lány két éve szüntelen a démonaival küzd. Huszonhárom éves korára lelki ronccsá tették, és csak rövid fellángolásként javul az állapota. Pedig ő volt a Cove család leginkább épeszű és legjobb szívű tagja. Ő volt közülük minden szempontból a legjobb. Julie volt az, aki az apja által kitaposott kényelmes út helyett sajátot akart járni, és az üzleti életnek beintve inkább a gyermekorvoslás vonzotta. És éppen ő lett az, akinek a legtöbbet kell szenvednie.
– Eszembe jutott ma egy megoldási ötlet, Botond – közli immár csillogó, mégis fájdalmas tekintettel. – És azt hiszem, ez végre működik.
– Miről beszélsz? – kérdezem leplezetlen aggodalommal a hangomban.
Julie az alsó ajkát harapdálja, lassan felül a konyhapultra, majd mélyen a szemembe nézve félrehúzza a bal combján a köntöst. Ekkor látom meg a bizarr harisnyakötőre hajazó, vörös vértől átázott vékony kötést. A pultra állítom a sörösüveget, hogy mindkét kezemmel feltűrve a szatént, szemügyre vehessem a sérülést.
– Jó ég, Julie! Elestél?
– Megvágtam magam.
– Miért nem vigyázol jobban magadra?
Felkacag. Felnézek rá. Túlvilági mosollyal az arcán feleli:
– Szándékosan csináltam, Botond! – Mivel a döbbenettől szó nélkül, tátott szájjal bámulom, magától folytatja: – Felszámolni egyelőre nem tudom ugyan a bennem élő fájdalmat, egy kis időre ki tudom magamat rántani belőle. A fizikai fájdalom pedig rövid időre újra önmagammá tesz, Botond! Olyan, mintha fuldoklóként hirtelen levegőhöz jutnék.
Azt hittem, hogy a történtek után, két öngyilkossági kísérlettel a hátunk mögött a sötétség összes árnyalatát végigéltük, és már nem érhet meglepetés, ám most komolyan megrendít az az áhítat, ahogyan Julie erről az őrültségről beszél. Pláne, amikor oldalra fordul, és a pulton álló tartóból előhúzza a filézőkést.
– Szeretném ezeket az élő pillanatokat veled megosztani. Újra a feleséged akarok lenni. – Tekintetével bűvölni igyekszik, közben széttárja a combját, és felém nyújtja a pengét. – Így képes leszek újra érezni. Újra megadni neked azt, amire egy férfinak szüksége van. Fogd meg a kést, és tegyél újra magadévá.
– Julie… – próbálom kedvesen lenyugtatni. – Vérzel, át kell kötözni…
– A szüzesség elvesztése vérrel jár, Botond – jelenti ki. – Tégy magadévá!
Meredten nézem, és azon gondolkozom, hogyan reagálhatnék helyesen. Elszorítja a torkomat a gondolat, miszerint Julie fájdalmat okozna magának azért, hogy a kedvemben járjon. Nem az ajánlat hat rám, hanem az a mögötti kilátástalanság. A félelme attól, hogy elhagyom.
– Megbeszéltük, hogy nem iszol a gyógyszereidre alkoholt, Julie – próbálom elvenni a helyzet élét. – Kötözzük át a combodon a sebet, és feküdjünk le aludni.
Gyengéden elmosolyodik.
– Sejtettem, hogy nem akarsz nekem fájdalmat okozni – suttogja. – Majd én megteszem.
És egy hirtelen mozdulattal egy második vágást ejt a bekötözött seb alatt. Megragadom a csuklóját, kicsavarom belőle a kést, majd a mosogatóba ejtem. Julie ekkor szájon csókol, de visszacsókolás helyett eltolom magamtól, és a telefonomért nyúlok.
– Érzem, Botond! – Fájdalmas örömében potyognak a könnyei. – Hagyd, hogy érezzem!
A mentőket hívom.
