Néhány napja jelentettem be, hogy sokak kérésére indítok egy véleményezős blogsorozatot. A menete egyszerű: a problémával küszködők egy üzenetküldő segítségével leírják a történetünket, én pedig heti egy kérdésre a legjobb tudásom szerint válaszolok. Nem vagyok szakember, a tapasztalataimból szerzett véleményemet, világszemléletemet osztom meg veletek. Íme az első Bizalmas ügyek bejegyzésem.
Hamarosan hét hónapja leszünk együtt a párommal, de én nem vagyok belé szerelmes. Szeretetből szeretem, nem szerelemből. Viszont ő nagyon szerelmes belém. Néha jön egy gondolat, hogy mi van, ha egy olyan kapcsolatban, hogy én nem tudok tiszta szívből szeretni, nem leszek boldog. Viszont szakítani nem szeretnék vele, jól érezzük magunkat együtt. A családjával is jóban vagyok. De azért furdal a lelkiismeret, hogy úgy vagyok vele együtt, hogy én nem vagyok szerelmes. Butaság, hogy így is együtt vagyok vele? Kötelező egy kapcsolatban a szerelem?
Krisztin (19)
Habár a leírtak alapján te csak feltételezed, hogy boldogtalanságra ítéltettél ebben kapcsolatban, nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy lássuk: a magadnak felvázolt komor jövőkép elkerülhetetlenül bekövetkezik majd. Sőt, csupán abból, hogy a leveled megszületett, merem állítani: már most gyötör a boldogtalanság.
Az embereknek több okból lehet igényük párkapcsolatra, a teljesség igénye nélkül sorolok ebből néhányat. Egyrészt vannak, aki valóban szeretnének egy másik emberrel kiegészülve, az életüket megosztva jövőt építeni. Van, aki a társadalmi elvárások miatt, önigazolási céllal akar felmutatni valamilyen párkapcsolatot. Aztán ott vannak azok, akik képtelenek egyedül lenni. Vannak, aki unatkoznak. És végül, de nem utolsó sorban léteznek például olyanok, akik figyelemre, a másik rajongására vágynak. A felsorolt öt esetből négyet bizony az önzőség mozgat, pedig egy párkapcsolatban éppen az önzőségüket kellene legelőször elengednie a feleknek. Talán rosszul esik majd, de később szerintem érteni fogod, miért írom: szerintem neked nem sikerült legyőznöd az önzőségedet.
Abban azt hiszem kiegyezhetünk, hogy egy párkapcsolatban elengedhetetlen partnernek tekintenünk a másikat. Különben legfeljebb dísznek vagy szexjátékszernek használjuk a másikat. A partnerség alappillére az egyenrangúság. Nem tekintjük egyenrangú félnek azt, akivel nem vagyunk őszinték. Ha te nem vagy szerelmes a másikba, de elhiteted vele az ellenkezőjét, máris hazudsz neki, és nem kezeled partnerként. Hogy te nem hazudsz, mert nem mondogatod neki, hogy szereted? Ne gondold ezt! Morális értelemben az igazság elhallgatása is hazugság, pláne, ha látod a másikon, hogy elvakultan szeret. Sőt, hallgatni talán súlyosabb, mint a másik képébe hazudni, hiszen ezzel totálisan kibújsz a felelősség alól, és ismét önzőzöl.
Értem én, hogy nem akarsz vele szakítani, hiszen kényelmes a langyos víz, de álljunk meg egy kicsit! Ez is önző hozzáállás! Ha nem mondod el a párodnak őszintén, hogy nem vagy belé szerelmes, esélyt sem adsz neki a változtatásra, illetve a döntésre. Azzal, ha felvállalnád előtte a teljes valóságot, sanszot adnál neki arra, hogy eldöntse: akar-e küzdeni a szerelmedért, vagy úgy érzi, megtett mindent, ezüsttálcán adta neked a szívét, és ha ez nem volt elég, inkább zárjátok le, mielőtt még mélyebben sérülhetne. Te ettől a lehetőségtől megfosztod az embert, aki állítólag szeretsz, és inkább hagyod, hogy belelovalja magát egy illúzióba. Ő azt hiszi, hogy boldogok vagytok együtt, lelkileg napról-napra jobban elköteleződik, veled tervezi az életét úgy, hogy te valójában bármikor gondolhatsz egyet, és érzelmi sérülés nélkül kiléphetsz a kapcsolatból. Soha nem tennéd meg? Szerintem naivitás ilyesmit kijelenteni a felnőtt életed elején, hidd el nekem, a legszilárdabbnak hitt meggyőződéseinket is átírhatják külső hatások. Összetörheted a párodat, lelki ronccsá teheted, érzelmileg kiherélheted, és egy életre elveheted a nőkbe fektetett bizalmát. Nekem senki ne mondja, hogy mindezeknek képes bárki kitenni egy olyan embert, akit tényleg szeret…
Ha a párod valóban “nagyon szerelmes” beléd, egy őszinte beszélgetés hatására valószínűleg nem szakítani akarna, hanem igyekezne elérni azt, hogy viszonozd az érzelmeit. Ezzel persze újabb problémaforrások keletkezhetnek: nagy eséllyel bizalmatlanná válik, folyton visszaigazolásokra vár majd, te pedig ezért nyomás alá kerülsz és ezzel teljesen elkoptatja a partnered a tekintélyét. Akaratból, agyból nem válhatsz szerelmessé. Tapasztalataim szerint a klasszikus értelemben véve vett szerelemérzet a kapcsolat elején születik meg, később nem kialakítható (viszont, ha valaha megvolt, helyrehozható). Ezért azt mondom, hogy ha te ebbe az emberbe soha nem voltál szerelmes, nem érezted a kettőtök közötti kémiát, szerintem kár a gőzért, csak rabold az időtöket. Azt az időt, amit akár mással, igaz szerelemben, boldogan is tölthetnétek.
Persze lehet, hogy te most tényleg úgy érzed, képes vagy hosszútávon benne maradni egy olyan kapcsolatban, ami szerelem helyett emberi szeretetre alapoz, de az élet tele van olyan kísértésekkel és csábításokkal, amiket tizenkilenc évesen még nem ismerhetsz, egy gyenge lábakon álló kapcsolat pedig előbb-utóbb elbukik ezekkel szemben. Igaz, azt mondják a szerelem idővel szeretetté szelídül, nézhetnénk úgy, hogy te megspóroltad ezt az időt, ám naiv butaság volna ebben a hitben ringatni magad. A szerelemérzettben átélt kalandokat egyszerűen nem pótolhatja a szeretet. A szerelemből szeretetté érett érzés mögött mindig ott lesznek a lángolás időszakának emlékei, a forróságban kovácsolódott össze a két ember élete és sorsa. Utóbbi pótolhatatlan egy teljes értékű párkapcsolatból, és nektek várhatóan már soha nem lesz meg. Nem ismeritek majd a hülyítő vágyat, az egymás bekebelezése irányuló, kínzó éhségét, vagy éppen a közös szabályszegések felvillanyozó izgalmát. Ilyesmiktől színes a szerelem.
Van úgy, hogy ránézésre passzol a két puzzle darabka, de az összeillesztésnél kiderül, nem kapcsolódnak egymáshoz. Ha véleményt vársz tőlem, szerintem el kell engedni egymást, hogy mindketten megtalálhassátok a boldogságot.
De, hogy előremutatóbb gondolatot is megosszak veled: korábbiakban többször szó esett az önzőségről, ami sokakkal ellentétben szerintem nem negatív tulajdonság – ha a helyén kezeli az ember. Az önzőséged a jelen helyzetben arra kellene használnod, hogy belásd: legyen szó akár szerelemről, hiba beérnünk a középszerűvel. A leveledből kihallik, hogy megvan rá az igényed, hát ne féltsd magad a lángolástól! Ne akard elkerülni a csalódásokat! Ne hagyd, hogy az életed takarékon égjen, mert úgy jársz, mint sajnos megannyi nő: a családalapítással a háta mögött jön já, hogy a beletörődő döntései boldogtalanságba sodorták. Bízom abban, hogy sikerül megoldanod a helyzeted, és megtalálod a boldogságod!
