Blog

Mi az, amit először megtanultam a balesetemből?

Jelentem, azt hiszem, eredményesen gyógyulok. És bár az orvosok azt mondták, edzeni mehetnék, tegnap este a seggemen maradtam! Remélem, mindenki büszke rám! Bár utóbbihoz hozzájárult, hogy egy délutáni kiparkolásomnál meghúztam egy másik kocsit és az enyém is szépen megtört, ezután úgy gondoltam, talán nem kellene kockáztatnom, hogy például magamra ejtsek valamit a teremben. Majd talán ma.

Nagyon érdekes tapasztalat, hogy amikor meghúztam a kocsit – nyilván káromkodtam egy elkeseredettet, de aztán – túlvilági nyugalom ereszkedett rám, most úgy érzem, azon sem stresszelnék, ha bejelentenék, hogy itt a világvége, kész, kösz, ennyi volt, csókolom.

Este, vízszintesbe kényszerítve magamat volt időm kicsit mélyebben elgondolkozni a történteken. Nem is konkrétan az esésen, inkább azon, mi vezetett addig, hogy megtörténhessen.

Az életem valahogy mindig úgy alakult, hogy az esetek túlnyomó részében egymagamra, illetve a saját leleményességemre számíthattam. Sőt, általában ha segítséget kértem valakitől valamiben, azt csinálhattam meg utána újra én is… Szóval az akadályokra adott berögzült reakciómmá vált, hogy mindenki álljon félre, hagyjanak békén, majd én megugrom egymagam. És, ha nagyon őszinte akarok lenni, engem kifejezetten bosszantanak a folyton segítséghez folyamodók, de ez egy másik történet.

Az emberben, ebben az egyszemélyes felállásban hamar megkeményedik, aztán be is csontosodik a büszkeségérzet. Eljutottam oda, hogy már akkor sem feltétlenül kérek segítséget, ha egyébként szüksége lenne rá, inkább elmegyek a végletekig, utána aztán kergetem saját magamat az időben, mert mindennel elcsúszok.

A büszkeségem az adott esetben többször is előjött, sőt, tulajdonképpen az vezetett az összezúzott arcomhoz.

Először akkor villant meg, amikor, érezve, hogy kezd eluralkodni rajtam a rosszullét, nem kértem segítséget a boltban lévőktől, sőt, inkább kimenekültem a levegőre, hogy még csak ne is lássanak abban az állapotban. Aztán gyanús lett, hogy le kellene ülnöm, de nem akartam a bolt bejáratához lerogyni, ne lássanak, inkább a kocsim felé siettem, mégiscsak kevésbé vagyok ott szem előtt. És itt kifutottam az időből…

De innen jön csak a legjava. A betonon aztán, miután feleszméltem, ahelyett, hogy veszteg maradva hívtam volna segítséget, vagy visszamentem volna az üzletbe, folytattam az utamat a kocsimhoz. Ott hívtam anyuékat, akik az kérték, maradjak, ahol vagyok, jönnek, én viszont vérző arccal bevezettem a kórházba. Utóbbiban persze már biztosan benne volt a riadalom is, hiszen lógott a fogam, és szerettem volna mielőbb orvos elé kerülni, de akkor is.

Egy szó, mint száz, a büszkeségemen finomítanom kell a jövőben. Nem mondom, hogy ki kell irtanom, mert szerintem nem rossz tulajdonság, tartást, gerincet és nem utolsósorban akaraterőt ad (és persze egy kis makacsságot), de végletes formájában, ahogyan azt a példám is mutatja, ártalmas lehet.

Egy erős személyiségtől gyengeséget látni különösen emberi, de ezt hiába tudom, a hétköznapjaimra nehezen ültetem át. Talán azért, mert a gyengeség rés a pajzson, támadhatóvá, ezáltal kiszolgáltatottá tesz. Nagyon zavart például, ahogy az államat összevarró doktornő (aki azt mondta, hogy hiányzik egy darab a számból, aztán mégsem) a végén közölte, segítséggel álljak fel, ha már ilyen ájulós vagyok. Nem vagyok ájulós, egyetlen egyszer történt, de máris visszaélt vele. Biztosan rossz napja volt.

Meg kell tanulnom, hogy – bár biztosan jár majd kellemetlenségekkel – egyáltalán nem szégyen gyengének mutatkozni, és nem kell mindent egyedül megoldanom. Nem mondom, hogy könnyű menet lesz, azt sem tudom, sikerül-e ezen dolgoznom, de törekedni fogok rá.

Címkék

Lakatos Levente

Kétszeres Aranykönyv-díjas író. Háromszor választották a Magyar Könyvek Viadalán az év írójának. 2015-ben a Glamour magazin olvasói a legsármosabb férfinak választották.

Ezek is érdekelhetnek még!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Back to top button
Close
Close