December elején jelent meg a Barbibébi sorozatom harmadik része, a Szeress jobban! – reményeim szerint – méltó folytatása, a Legszebb heged.
Olvasd el a történet első fejezetét, amelyben Barbi és a House of Broken Hearts egyik fiatal lakója, Emily szerepel. Bízom benne, hogy akarod majd a folytatást… :)
1
Barbi
Mindannyian sziklák vagyunk. Megpróbáltatásaink, akár a természetben az időjárás, kisebb-nagyobb darabokat morzsolnak belőlünk, azok a környezetünkben szétszóródva megbillentik az addigi egyensúlyt. Személyiségünk elszórt törmelékeivel hatással vagyunk a világra, változásokat idézhetünk elő, akár sorsfordító befolyást gyakorolhatunk mások jövőjére. Okozhatunk örökké sajgó sebeket, haloványan ott állhatunk döntések mögött, de akár új vágányra is terelhetünk sorsokat. Mindezekhez egyetlen szó, ígéret vagy fogadalom is elegendő.
– Már mindenhol kerestelek – blöfföli Barbi, ahogy a House of Broken Hearts szedett-vedett tetőkertjét átszelve Emilyhez ér. A lány, a tűsarkúját lerúgva a széles kő védőkorláton arccal kifelé áll, bal kezében egy üveg pezsgő, előtte tátongó mélység. – Gyere, mindjárt hajnali kettő. Kezdődik a második műsor!
A csalogatás csupán formalitás, Emily derékig érő szőke parókája a cipője mellett hever a koszban, strasszos fellépő dressze összekoszolódott, a könnyei eláztatták a sminkjét, legalább háromnegyed órára volna szüksége ahhoz, hogy rendbe szedje magát, szóval egészen biztosan nem lép színpadra a második műsorban. Barbi valójában már annak is örülne, ha még az előtt sikerülne a korlát biztonságos oldalára csalogatnia a lányt, hogy föléjük érne a közelgő vihar.
– Nem érdekel a tetves műsor! – prüszköli ejtett vállal maga elé. A színpadon még a fején viselt tiarát most a jobb kezében lógatja. – Semmi sem érdekel!
– De számít rád a közönség – győzködi Barbi türelmesen. Közelebb húzódik a lányhoz. Talán elkaphatja a karját, ha esetleg megcsúszna, vagy megszédülne.
Villám szeli ketté a sötét égboltot, néhány másodperccel később mennydörög, de úgy fest, Emilyt hidegen hagyja a természet fenyegető háborgása. Meghúzza a pezsgősüveget, majd maga elé révedve kezd bele:
– A közönség valaki olyat akar látni, aki a megalázó megjegyzéseik ellenére is bájosan visszamosolyog. Aki mindent elvisel. De az az ember nem én vagyok. Többé már nem. – Tenyerével letörli könnyes arcát, mintha ezzel bármit is javíthatna a helyzeten, de csak tovább maszatolja a festéket és a csillámport. – Tudod, azért döntöttem úgy, hogy színpadra állok, mert azt láttam, hogy a többi fellépőt imádja a közönség. – Nagyot nyel. – Világéletemben másra sem vágytam, csak arra, hogy szeressenek. Titkon azt reméltem, hogy a közönség szeretete és elfogadása legalább egy-egy estére felszabadíthatja a lelkemet a testem börtönéből. De csak egy cseszett illúziót kreáltam magam köré, és én hülye, még lubickoltam is benne. A rajongás nem szeretet.
Barbira kifejezetten üdítően hat, amikor egy, az agyát használó fiatallal elmélkedhet, ám a nagy szavaknál jelenleg jobban érdekli a vihar előszele, mely várhatóan percről percre erősödni fog, és félő, hogy egy intenzívebb lökésével kibillentheti egyensúlyából a pezsgőt kortyoló Emilyt. A korláton túlra pillantva, a mélységtől Barbinak zsibbad a lába.
– Nem lehetne, hogy lemássz a korlátról és úgy beszélgessünk tovább? És azt sem bánnám, ha fedett helyre húzódnánk.
Emily továbbra is úgy folytatja, mintha lenémította volna a külvilágot, vagy legalábbis szelektív hallással rendelkezne:
– Ahogy valaki számára egyértelművé válik, hogy nem nőnek születtem, nagyítóval kezdik keresni rajtam a hibákat. Leszarnám ezt, ha imitátor volnék. – Jelentőségteljesen Barbira pillant. – De én nem imitálok. Én nő vagyok.
Emily a House of Broken Hearts egyik legizgalmasabb előadója. Nemcsak a hihetetlenül hosszú lábai miatt, hanem azért is, mert melegbárok repertoárjában sem gyakran találkozni olyan, eredetileg férfinak született fellépővel, aki nem csupán a szórakoztatás kedvéért öltözik nőnek, hanem akként is él. A transzszexuális lányokban általában nincs exhibicionizmus, reflektorfény helyett sokkal inkább hétköznapi életről álmodoznak, Emily sem magamutogatási vágytól vezérelve áll a világot jelentő deszkákra. Pénzre, és – ahogy már korábban is többször kiderült – szeretetre van szüksége. Túl fiatal ahhoz, hogy tudja, ugyanazon forrásból ez a kettő együtt ritkán megszerezhető.
– Mintha olcsó bűvésztrükk volnék, az emberek keresik, hol tudnának leleplezni. Annyira megalázó ez az egész – utolsó mondata túlcsordul a fájdalomtól, dühében elhajítja a fejdíszt, aztán meghúzza a pezsgősüveget. – Egy elbaszott szörnycirkuszban élek.
Ismét villámlik, Barbi ijesztően közelinek érzékeli, felgyorsul tőle a szívverése. Egyre veszélyesebb hely a fedetlen tető, legfeljebb percek választják el őket attól, hogy föléjük érjen a vihar gócpontja, Emilynek viszont még csak a szeme sem rebben. Mintha elfogadta volna, hogy ezen az éjszakán számára mindenképpen vége a világnak.
– A mai vendégek valóban bunkók voltak – ismeri el Barbi. Nehezen tartja féken a feszültségét, de még sikerül nyugodtságot színlelnie. – A bunkóságnak viszont csak akkor van ereje, ha hagyod, hogy hasson rád. Bölcsebbnek kell lennünk annál, hogy egy-egy gonosz megjegyzés vagy tett padlóra küldjön. Nem élhetünk lelki önvédelem nélkül. Ha a többi ember belátásában vagy irgalmában bízol, csalódni fogsz. Túlnyomó részben biztosan.
– A bunkóság mindenképpen hat ránk, nincs ellene védelem – ellenkezik a lány. – Mert övön aluli. Ha elsőre úgy is tűnik, hogy kivédted, a tudatalattid mélyén megbújva kikezdi az önbecsülésedet.
Ma este egy nagyobb társaság születésnapot ünnepel a House of Broken Heartsban, tehát a visszajáró vendégeken felül olyanok is beestek, akiknek önszántukból eszük ágában sem lenne betévedni. Barbi hasonló esetekben felveti, Emilynek talán nem kellene színpadra állnia. Nem azért, mert szégyellné, ilyesmiről szó sincs, egyszerűen védi az aktuálishoz hasonló, kellemetlen incidensektől. Ez az időszak egyébként is megterhelő a lány számára, az elkezdett hormonkúrájától feszültebb, ráadásul a közelmúltban tragédia is érte, gyilkosság áldozata lett az egyik sorstársa. Barbi javaslatát, ahogy általában, Emily ezúttal sem fogadta meg, büszkébb ő annál, hogy megfutamodjon, és a pénzre is szüksége van. És az is igaz, eddig nem adódott különösebb, elrettentő incidens, Barbi jótanácsa felesleges aggodalmaskodásnak tűnt, a lányt mindig feltétel nélkül csodálták.
Az első műsort követően, ahogy az történni szokott, Emily a csillivilli flitteres dresszében, a ház többi női fellépőjével – a rangidős dívával, Miss G-vel, az énekesnő Angellel, és a légtornásznő Susyval – elvegyült a közönség sorai között. Jópofizott, mosolygott, közös fotókat készített, és remélhetőleg többkörnyi, vodkának tűnő, ám valójában vízből töltött felesre is meghívatta magát. Konzumálása közben egy háromfős, a húszas éveik közepén járó férfiakból összeverődött ittas társaság ráakaszkodott.
Jó kedéllyel indulhatott a beszélgetés, hiszen, bár tudta, egyetlen szavába kerül, és a biztonságiak közbelépnek, Emily tűrte az ostromot. Talán még imponált is a lánynak a legyeskedés, az sem kizárt, hogy valamelyik srác megtetszett neki. Ezt a pultosok főnöke is igazolta, Dixi italtöltögetés közben szem- és fültanúja volt az évődésnek. Az események akkor kaptak gellert, amikor az egyik fiú, a lány fenekét stírölve, azt találta mondani, máskor gyantázhatna figyelmesebben, mert szőrös maradt.
Az aljas beszólásra reagálva Emily hozott egy – Barbi szerint – elhibázott döntést, a biztonságiak riadóztatása helyett szó szerint kezébe vette az irányítást és szájon vágta a mocskot. A pasas nem hagyta magát, de részegen elvétette az ütést, egyensúlyát vesztve, mint egy rossz spagetti westernben a pultra kenődött, lesodort egy csomó üres poharat. A csörömpölésre többen felfigyeltek, Miss G meg is próbált közbeavatkozni, aminek eredményeképpen az újra támadó fickó őt lökte fel. Végül Bacon, a biztonságiak főnöke vetett véget a közjátéknak, lefogta a férfit, Dixi pedig a pultból előlépve kivonszolta a helyiségből, és felkísérte a tetőkertbe levegőzni Emilyt. A pezsgősüveg is valamikor ekkortájt kerülhetett a lány keze ügyébe.
A neheze viszont csak ezután következett.
Míg Barbiék a pincehelyiségben működő bárban igyekeztek visszaállítani a rendet, felfokozott hangulatában, a hosszú pezsgőkortyoktól elszabadult bánatában Emilyt a tetőn öngyilkos gondolatok kerítették hatalmukba, felküzdötte magát a széles kőkorlátra, hogy onnan vethesse magát a mélybe. A lány alapvetően szenzitívebb típus, a hormonkúra szuperérzékennyé változtatta, az elmúlt hónapokban többször riogatta a környezetét öngyilkossággal, és bár eddig nem ártott magának, Dixire most mégis ráhozta a frászt. Barbi egyszemélyes mentőosztagként, célirányosan érkezett a tetőre, figyelmes beszélgetéssel általában eredményesen rángatja ki a mélypontjaiból Emilyt, ám ezúttal, az időjárástól sürgetve tanácstalanul toporog. Hogy lehetne egyszerre megértő és sürgető?
– De ha teljesen őszinte akarok lenni, annak ellenére, hogy a bunkóság kegyetlenség, én valami mást jobban fájlalok – táplálja az önsajnálatát Emily. – A bunkó emberek legalább őszinték, egyértelmű, hányadán állunk. De mi van azokkal, akik hallgatnak? Azokkal, akik miközben magukban tartják a véleményüket, a szemembe mosolyognak. Mikor például a műsort követően elbeszélgetek a vendégekkel, gyakran eltűnődöm, ki lehet az, aki csak azért fojtja magába a véleményét, mert ahogy mondtad, irgalmas, és miközben én kedvesen megkérdezem tőle, hogyan érzi magát nálunk, ő egy sajnálatraméltó selejtnek válaszol. Hogy tudom kiszűrni, ki őszinte velem?
Barbi ezen gondolatok hallatán érti meg, miért futott le hozzá ijedtében Dixi. Az öngyilkossággal csak fenyegetőzők általában zokognak, sírnak és őrjöngenek, figyelmet akarnak, amikor megkapták, lassan lehiggadnak. Kezelhetőek, belátóak lesznek. Eddig ez Emilynél sem zajlott másképp. Most viszont könnyek helyett színtiszta kiábrándultság árad a lányból. Ez rossz jel. Barbinak muszáj kizökkentenie.
– Tudom, mit érzel.
Emily hevesen oldalra kapja a fejét, Barbi megijed, hogy elveszíti az egyensúlyát, de szerencsére stabil marad.
– Honnan tudhatnád, hogy mit érzek? – szegezi neki a kérdést.
– Onnan, hogy álltam már mindkét oldalon. Azon is, aki a pofont adta, és voltam elszenvedő. Tíz éve, nagyjából annyi idősen, mint te, én is a káosz elől, egy jobb jövő reményében menekültem New Yorkba – vallja be Barbi.
Gyűlöl a kamaszkoráról mesélni. Leginkább azért, mert elegendő egy fél lépés visszafelé az emlékei között, és már zúdul is rá az a temérdek borzalom, amit annak idején elkövetett. De Emily érdeklődő tekintete felülírja Barbi vonakodását; ha ez az ára a megmentésének, hát legyen!
– Az első barátom híres volt, rajta keresztül az ország- ban, ahonnan származom, nagyjából mindenki tudta, ki vagyok, nyitott könyvvé vált az életem – folytatja. – A legtöbben anélkül ítélkeztek felettem, hogy megpróbáltak volna megérteni, vagy egyáltalán megismerni.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezi zavarodottan.
– Elismerem, nem könnyű az életed – bólint Barbi tágra nyitott szemmel. – De tudnod kell, mindenkinek megvan a maga keresztje. Neked is, nekem is.
A csuklóján éktelenkedő, a Siófok körüli erdős részen szerzett szív alakú heg örökre emlékeztetni fogja a legőrültebb napjaira. Csúf, de talán nem teljesen értelmetlen billog, amit most megvillantva Barbi bebizonyíthatja Emilynek, tényleg átérzi a fájdalmát.
– Én, az önmagamért való kiállás helyett elmenekültem, de te már csak egy karnyújtásnyira vagy mindattól, amiért rengeteget szenvedtél és küzdöttél – folytatja. – Éppen most akarnád feladni?
Emily néhány hete múlt tizennyolc, körülbelül másfél éve, Dixi egyik nehezen meghatározható identitású barátján keresztül került a House of Broken Heartsba. A bárnak helyet adó épületet még a korábbi tulajdonos, Edith alakította titkos rejtekhellyé olyanok számára, akik valamiért bujkálásra kényszerülnek. A lakhatásért egyébként a bár személyzeteként dolgozó lakók között, a teljesség igénye nélkül, találni illegális bevándorlót, bántalmazó kapcsolatból menekült asszonyt, de próbált itt már új életet kezdeni olyan is, akit gyilkossággal gyanúsítottak. Amikor Barbi nem várt módon megörökölte Edithtől a házat, a hagyományt életben tartva nyitva hagyta a kapukat, Emily befogadását először mégis elutasította. Leginkább azért, mert az akkor tizenhat éves, még Emilio néven bemutatott menekülő a szülei elől bujkált.
A lány családja az Amerikai Egyesült Államok szíveként is emlegetett Kansas államba valósi, az egykor barkácsboltot vezető apja most feltörekvő republikánus politikus, anyja a városuk papjának segítője, mindketten mélyen vallásosak. Amikor sok-sok apró, egyértelmű, ám szándékosan figyelmen kívül hagyott jel után konokul kiviláglott, a kisebbik fiúgyermekükkel valami nem a hagyományos módon zajlik, és tizennégy évesen azonos neműekkel – többek között Dixi barátjával – folytatott intim hangvételű levelezéseket, az apja először igazi klasszikus megoldást választva, nadrágszíjjal gondolta orvosolni a problémát. Végül belátva, hogy sajátos terápiája nem célravezető, a szülők több szakemberhez is elrángatták a gyermeket. Gyógymód helyett viszont egy számukra igencsak felemás diagnózist kaptak. A jó része az volt, hogy Emilio nem homoszexuális. A rossz, hogy ő valójában egy férfitestbe született női lélek. Az apa ekkor, az első sokkból ocsúdva, a felesége által szolgált pap tanácsát megfogadva egy nebraskai speciális vallási átnevelőtáborba küldte a fiát, hogy ott kimossák az agyá- ból a sok sületlenséget. Emily végül onnan szökött meg, Dixi haverjának segítségével jutott egészen New Yorkig.
Az egyszerre bicskanyitogató és megrendítő történet hallatán Barbi az első döntését felülbírálva, Emily sorsáról határozandó, inkább összehívta a ház lakóit. Elsősorban az érdekelte, a többiek szerint befogadható-e úgy valaki, ha miatta akár az egész kóceráj lelepleződhet. Hiszen a szökött gyereket várhatóan keresni fogják, és habár a nebraskai tábor egy teljes napnyi autóútra van New Yorktól, a kapcsolatrendszerét feltérképezve előbb-utóbb a nyomára bukkanhatnak. Barbi kis híján elpityeredett meghatódottságában, amikor a közösség csaknem egyhangúan, a saját biztonságukat kockáztatva Emily maradása mellett szavazott.
Mint később kiderült, Barbi túlaggódta, Emilyt ugyan- is nem keresték, szökésével még a média sem foglalkzott. Az apa nem akarhatta, hogy a gyereke eltűnésének körülményeit firtassák, még a végén napvilágot látott volna a szégyenletes családi titok, és az egyébként is vitatott átnevelőtábornak sem használna, ha arról beszélnének, nem vigyáznak eléggé a lakóikra. Barbinak viszont leginkább Emily anyjának érdektelensége szúrt szemet. Már kezdte elhinni, él a gyermekvállalásra a saját anyjánál is alkalmatlanabb nő, mígnem egy-két hónappal később kiderült, a lány hébe-hóba kommunikál az asszonnyal. A szülei tehát tudják, hogy hol tartózkodik. Beláthatták, ha van fedél a gyerek feje felett, és elmondása szerint jól él, mindenkinek jobb, ha ott marad. Barbi noszogatására Emily még nyilatkozatot is szerzett, amiben a szülője jóváhagyja, hogy a kora ellenére a házban lakjon, és besegítsen a munkába, cserébe egyetlen kikötéssel élt: a gyerek érettségizzen le.
Emily kezdetben csak mosogatott, majd a kreativitása láttán Barbi megbízta a bár művészeti vezetésével, végül ő maga is színpadra állt. A House of Broken Hearts mellett kiegészítő munkaként nappal kutyasétáltatást vállalt, példaértékű elszántsággal spórolt a műtétjeire, és a jövőjére.
– Be kell vallanom valamit – szólal meg a mélység felé visszafordulva a lány. – Mindennél jobban várom, de közben rettegek is a műtéttől. Nem a fájdalomtól. Ha- nem attól, hogy mi lesz utána. Küzdök valamiért, biztos vagyok a dolgomban, de abba nem gondoltam bele, mi a fenéhez fogok kezdeni az operáció után. Az ugyanis nem a vég, hanem a kezdet.
Az egész környéket fénybe borítva villámlik, rögtön utána recsegve mennydörög, ezúttal már Emily is összerezzen, meginog, Barbi nyúl a csuklójáért, de a lány szerencsére képes megtartani az egyensúlyát. Az ember azt gondolná, ez elegendő ahhoz, hogy becsináljon, és végre lemásszon a korlátról, ám ő csökönyösen kitart. Barbi könyörgőre fogva kéri, hogy térjen már jobb belátásra, mire a lány egyetlen reakciója, hogy iszik az üvegből.
– A műtét valójában csak csillapítja a problémámat, meg nem oldja. Életem végéig cipelem a születésemkor kapott csomagot – magyarázza tovább. – Mihez kezdjek majd? Titkoljam el a múltamat? Éljek hazugságban? Vagy vállaljam fel és szenvedjek a kétségektől, hogy ki mit gondol rólam valójában? Hogy lehetnék boldog?
Emily fiatalon elkezdhette az átalakulást, ráadásul kifejezetten szép arcú, vállig megnövesztett barna hajával és a női hormontól egyre vékonyodó hangjával sokaknak talán sminktelenül sem tűnik majd fel, hogy testi jegyeit tekintve nem nőnek született. Megtehetné, hogy elhallgatja, de ő nem az a típus, aki hazugságban akarna élni, ráadásul a férfiak előtt sem lenne túl okos eltitkolni a múltját. Utóbbit, mintha kihallaná Barbi gondolatai közül, Emily, az erősödő szelet túlkiabálva ordítja ki magából a kérdést:
– És kinek kellek majd? – Könnybe lábadt szemmel fordul ismét a mellette strázsálóhoz. Hatásszünetet tart. – Ki az, aki büszkén felvállalna a családja előtt? Senki. Nincs és nem is lesz családom. Vagy lemondok a szerelemről, vagy úgy járok, mint Tyra, és egy pszichopata fasz elvágja a torkomat.
Az említett lány Emily közelmúltban meggyilkolt sorstársa. Tyra szeretett játszani a tűzzel, például gyakran csak orális szex után fedte fel partnerének a titkát. Mármint azután, hogy ő csinálta a férfinak, ellenkező felállásban ugyanis, még a műtét előtt állva, gyorsan kiderült volna a turpisság. Érthető, hogy a pasasok áldozatnak érezve magukat kiakadtak. Jöhetünk a lélek fontosságával, magyarázhatjuk, hogy ez korrigálható szépséghiba, de a magyarázkodás semmit sem ér, ha a másik fél átcseszve érzi magát. Ezek a kellemetlen szituációk pedig oda vezettek, hogy Tyra, ha úgy érezte, a kalandozásnál több úgysem lehet a viszonyból, fel sem fedte a titkát. Ez lett a veszte.
– Mi a helyzet Apuval? – kanyarodik vissza gondolatban Barbi Emily szerelmi életére.
A lány – fogalmazzunk úgy – mecénását becézik Apunak. A pasas egy negyvenes pénzügyi szakember, egy olyan, a transzszexuális nőknek és az irántuk érdeklődőknek létrehozott internetes zárt csoportban akadt rá Emilyre, ahol a lány, amolyan lélekerősítőként lépésről lépésre megosztja a többiekkel az átalakulását. Emily nem szívesen beszél a férfiról, mindössze annyit sikerült belőle kimasszírozni, hogy jó ideig csak leveleztek, és bár már túl vannak jó néhány személyes találkozón, nem feküdtek le egymással. Utóbbit azért nehéz elhinni, mert Apu rendre drága ajándékokkal halmozza el a lányt, egyszer még virágot is küldetett neki a House of Broken Heartsba, és ígéretet tett arra, hogy a műtétjeibe is besegít. Barbi sokáig rágódott, vajon bele kellene-e avatkoznia egy ekkora korkülönbséggel működő, tisztázatlan kapcsolatba, végül úgy ítélte meg, mivel a lányra nincs rossz hatással a férfi, hagyja, ennyi élettapasztalatra mindenkinek szüksége van.
– Apu tegnap közölte, hogy nincs módja többet találkozni velem.
– Nincs módja? – kérdez vissza Barbi, furcsállja a megfogalmazást.
– Mindegy is, nem akarok róla beszélni – zárja rövidre a témát Emily. – Az összes férfi ugyanolyan, egyszer elpattan náluk valami, és annyi. Nem mintha csodálkoznom kellene ezen.
– Az általánosítás mindig csapda – bölcselkedik Barbi.
– Talán segítene, ha felbukkanna a kivétel.
A szerelmi életéről Barbi is tudna siránkozni, és az ég mintha megérezné, hogy szomorú témát feszegetnek, szemerkélni kezd az eső. Elmormol magyarul egy baszd meget, amiért kifutottak az időből, majd sietősen új témába kezd:
– Tudod, az elmúlt huszonhét évben megfigyeltem, hogy az emberek félreértik a boldogságot. Az nem egy elnyerhető, kifogyhatatlan édességes bödön. A boldogság a pillanatok gyakran teljesen kiszámíthatatlan játéka. Rendszertelen, esetleges és nem ritkán váratlan. A boldogsághoz nem kell munka vagy szerencse, csak nyitottság és figyelem – bölcselkedik. – Amit az ember önerőből elérhet, kiharcolhat magának, azt elégedettségnek hívják. Az kitartó munkával összehozható, csak cél kell hozzá. És igen, az elégedettségben akár boldogság is fellelhető, de nem feltétlenül járnak párban.
Mintha Emily magasról tenne a mondandó lényegére, kiragadja, majd jó alaposan megcsócsálja a lelkiállapotához leginkább illeszkedő részletet, és kérdésekkel kezdi sorozni Barbit:
– Szerinted én mi céllal teremtettem? Miért létezem? Mitől teszem jobb hellyé ezt a világot?
– Azzal, ha nyitsz egy pitézőt – vágja rá Barbi félkomolyan.
A lány isteni pitéket készít. Nem éppen a korosztályának megfelelő hobbi, de terápiás céllal kezdte, sütés közben kiüríti az agyát. Általában büszke a pitéire, most viszont nem értékeli a hozzájuk kapcsolt humort. Barbi magától folytatja:
– Ezeket én is számtalanszor megkérdeztem magam- tól. Mármint, hogy mi céllal vagyok a világon – aztán hozzáfűzi: – Menjünk tető alá! Nem szeretnék elázni.
– Te? – prüszköl fel a lány egy nevetést. A kérést továbbra is elengedi a füle mellett. – Egy olyan házat vezetsz, ami befogad és segíti az elkallódottakat. Ez elég nyilvánvaló küldetés.
– Öt éve csinálom ezt. Előtte huszonkét évig tulajdonképpen haszontalan voltam. De te már most sem vagy az. Már most, a puszta léteddel sokat tettél a sorstársaid elfogadásáért.
– Nem vagyok példakép – vitatkozik.
– Az leszel, hidd el! Ha akarod, ha nem, mert minden, amit eddig az életedben tettél példaértékű, bátorító. Segítesz a tiedével hasonló problémákkal küzdő embereknek – győzködi Barbi. – Viszont, ha most leugrasz onnan, csak a kilátástalanságukban erősíted meg őket.
– Mások boldogsága nem az én felelősségem.
– Igazad van, nem kötelességed – helyesel Barbi. – De nekem elhiheted, az, ha boldoggá teszel mást, neked is örömöt szerez. – Aztán csavar egyet a beszélgetés menetén. – Tudod, hogy mi a te legnagyobb problémád? – Hatásszünetet tartva válaszol a költői kérdésre: – Vérbeli nőként túlbonyolítod a dolgokat.
Mindketten felnevetnek, aztán beburkolja őket a szótlanság, hallgatják az erősödő eső kopogását. Barbi elázott, az eső elől már felesleges lenne menekülniük, de a széllökések és a villámok még fenyegetik őket.
– Milyen célt szeretnél az életedben? – szólal meg újra Barbi. – Mi lennél a legszívesebben.
– Legszívesebben gyerekekkel foglalkoznék. Mondjuk óvónőként – von vállat Emily.
Barbi egy pillanatra elmereng. Milyen érdekes, hogy bár az emberek hirdetik az elfogadást és az egyenlőséget, egyetlen transzszexuális óvónőről sem hallani. Vajon a kínálat vagy a kereslet hiányzik?
– Akkor elvégzed a szükséges képzést és nyitunk neked egy magánóvodát.
– Mert ez így megy – nevet fel fájdalmasan a lány.
– Bármi lehetséges – süti el a közhelyet Barbi.
– Lehet, hogy ez valakinél bejön, de nálam nem működik – mormolja maga elé. – Jobb lenne ennek itt pontot tenni a végére. Minden összeomlott. Nekem meg nincs kedvem a romok között botladozni.
– Ez hülyeség, Emily! – csattan fel Barbi. Felbosszantotta magát, amiért visszatértek a beszélgetésük kezdőpontjára. Elpazaroltak egy csomó időt. – Egyetlen dolgon kívül minden visszacsinálható, átalakítható. Tudod, hogy mi az? – Szünetet tart, hátha Emily rávágja a választ, de hiába vár. – Az az egy dolog pedig a halál. Ha most leugrasz, nem tudsz visszajönni. Kihagysz kismillió örömteli pillanatot. Esélyt sem adsz arra, hogy teljes életet élj.
Emily elpityeredik. Végre. Könnyeit és az esőt egyszerre nyelve mondja:
– Elvesztettem a hitemet.
Barbi ekkor a szófogócskát megelégelve gondol egy merészet, lerúgja magáról a tűsarkúját és felküzdi magát a korlátra. Félúton elbizonytalanodik, biztosan jó ötlet-e, a négy emelet nagyon magas, és a korlát már csúszós az esővíztől.
– Mit csinálsz? – kérdezi riadtan Emily.
– Ha téged ennyi probléma felállított ide, nekem is melletted a helyem – feleli magabiztosan, pedig lenézni is fél. – Dollármilliókkal eladósítottam magam a ház felújítása miatt. Emellett a lakótársaid sem könnyítik meg a mindennapjaimat. És akkor még a szerelmi életemről nem beszéltem. Tudod, hogy milyen az, amikor a sors elveszi tőled a szerelmedet? Ráadásul ez azért történhet meg, mert te rábeszéled őt valamire?
Öt éve derült ki, hogy a férfit, akit Barbi a House of Broken Heartsban Noel néven ismert meg, és akivel igen közel kerültek egymáshoz, valójában Leonnak hívják, magyar, és otthon a saját barátnője meggyilkolásával gyanúsítják, ezért körözés alatt áll. A férfi esküdözött, nem ő az elkövető, rossz döntések sorozataként belekeveredett egy alvilági bűnbandába, majd amikor ki akart szállni, azok az életére törtek. És ez nem túlzás. A mellbevágó történet szerint a szervezet katonái meglepetésszerűen Leonra és a menyasszonyára rúgták az éjszaka közepén az ajtót, majd a férfi illegálisan tartott, ám könnyen hozzá köthető fegyverével kivégezték az ártatlan lányt. Leon úgy érezte, ha nem menekül, az ő sorsa is megpecsételődött, mindent maga mögött hagyva, sikerült Amerikába szöknie. Csak később tudatosult benne, hogy a menekülés ténye felér egy beismerő vallomással.
Barbi beláttatta a férfival, ha valóban ártatlan, tisztáznia kell magát, nem élheti a hátralevő életét ártatlanul bujkálva. A fiú ágálva hangoztatta, bűnhődnie kell Maja haláláért, hiszen, bár közvetlenül nem ő okozta, miatta történt. A lány ekkor felfedte előtte, hogy egy másik nézőpontból éppen azzal szolgáltatna igazságot néhai szerelmének, ha segítene az igazi tettes kézre kerítésében. Előbújásában Leont végül két dolog segítette, az egyik, hogy megtudta, a menyasszonya lelövéséhez használt pisztollyal később elkövettek Budapesten egy újabb bűncselekményt, amit ugyebár ő New Yorkból nehezen vihetett volna véghez. A másik, hogy Barbi gyerekkori barátja, Krisz ügyvédnek tanult, az egyik legelismertebb hazai ügyvédi irodánál dolgozott, a kapcsolatain keresztül megfelelő védelmet kaphatott a férfi. Krisz segített is, Leon lelepleződését követően hét hónappal sikerül megteremteni a hazautazása lehetőségét. Az előzetes kalkuláció alapján néhány hosszú hónapot követően Leon a bíróság előtt is tisztázhatja magát, és az sem kizárt, hogy diplomáciai segítséggel az illegális tartózkodása ellenére visszautazhat. Kriszék a férfi korábbi barátnőjével történtek fényében úgy látták biztonságosnak, ha Barbi egyelőre az államokban marad, ráadásul a House of Broken Heartsban szükség is volt rá. Félelmük egyébként alaposnak bizonyult, Leont egy este megtámadták, el akarták hallgattatni, csak a jószerencséjén és a dumáján múlott, hogy túlélte. A hatóság a fiú biztonságát garantálandó úgy határozott, védett tanúként, az ügye lezárásáig elbújtatják.
Ennek három éve.
A szigorú szabályok szerint Leon az ég egy adta vlágon senkivel nem tarthatja a kapcsolatot, a digitális eszközeit, ahogy a pénzügyeit is, folyamatosan felügyelik. Tehetetlenségében Barbi Krisztől próbált segítséget kérni, de a fiú sem tudott a kapcsolattartás tekintetében változást elérni. A teljes kilátástalanság kellős közepén aztán Leon elbújtatásának harmadik hetében levél érkezett a House of Broken Hearts címére.
– A férfiról, akibe fülig belehabarodtam, három éve csupán titkos levelekből értesülök. Válaszolni sem tudok neki, ugyanis nem ismerhetem a címét – dünnyögi maga elé. – Három év alatt összesen harminc levél. Ennyit kapok belőle. Fáj.
Emily egy korty pezsgőt lenyelve állapítja meg:
– Szerintem ez romantikus,
– Ne beszélj butaságokat, mert mindjárt én löklek le – viccelődik Barbi. – A szenvedés legfeljebb egy író fejében lehet romantikus.
– Az a romantikus, hogy három év elteltével, annak ellenére is ír, hogy tudja, még csak nem is remélhet választ. A legtöbb férfi elunta volna már.
– Ez igaz – ismeri el Barbi, merengőn folytatja. – De harminc olyan levélről van szó, amiben anélkül, hogy közbeszólhatnék, végigolvashatom, hogyan távolodik el tőlem, és kezd egy kölcsönkapott személyiséggel szépen lassan új életet. Amilyen örömmel, olyan irigységgel ovasom, hogy közel kerül emberekhez. Örülök, hogy nem magányos, de fáj, amiért nem lehetek mellette. Mert tudom, előbb-utóbb elkerülhetetlenül megfakulnak az emlékei és akkor teljesen eltávolodunk.
Amióta védett tanúvá vált, Barbi nagyon keveset beszélt Leonról, még a legjobb barátnőjének, az egykori lakótársának, a House of Broken Hearts rendezvényeiért felelős Deshinek sem mesél részleteket. Sajnálkozás és panaszkodás nélkül viseli a terheit. Már csak azért is, mert úgy érzi, vezetőként mások traktálása helyett neki kell segítenie. Még ahhoz is mosolyogva asszisztált, hogy míg ő sínylődött, Deshi három év együtt járás után, két éve férjhez ment a szintén a házban megismert biztonsági őrhöz, Baconhöz.
– Bíznod kell benne! – Végre fordult a kocka, ezúttal már Emily támogatja Barbit.
– Látod, ugyanolyanok vagyunk! – csap le az össze- kapcsolás lehetőségére. – Ugyanúgy küzdünk az életben, és ez a House of Broken Heartsban élőkre különösen igaz. Nekem sem könnyű, és én is ebből a helyből merítek erőt. – Megfogja a lány kezét. – Egy család vagyunk, és ránk bármikor számíthatsz.
Emily könnyes szemmel néz a lányra.
– Menjünk vissza, meg kell törölköznöm, csurom víz vagyok – hüppögi. – Aztán sütök egy pitét neked.
– Sárgabarackosat szeretnék – bólint Barbi kedves mosollyal. – Azt sütöd a legjobban.
– Mert az a kedvencem.
– Íme még egy közös pont bennünk.
Óvatosan megfordul, és egyetlen ugrással leszökken a korlátról. Boldogan kifújja magát, amiért sikerült balesetmentesen zárnia az őrült akcióját. Emily szökkenés helyett először leül a korlátra, onnan akar a földre huppanni.
Barbi üvegcsörömpölést, majd sikkantást hall.
A lány felé pördülve látja, hogy az a korláton ülve, kapálózva igyekszik megtartani az egyensúlyát.
Reflexszerűen nyúl a csuklójáért.
A nedves bőr kicsúszik a markából.
– Emily! – kiáltja el magát Barbi, miközben újra megpróbálja elkapni a kezét, nagy szerencséjére másodjára sikerül.
Előre rántja a lányt, igyekszik átölelve elkapni, de nem sikerül, Emily térddel a földre érkezik, majd elhasal.
– Jó ég! – fújja ki magát Barbi. – Jól vagy?
A lány nem mozdul, csak a háta rázkódik, sírhat vagy nevethet, Barbi az előbbire tippel, fájhatnak a lábai. Ám, ahogy a fellépő dresszét nem féltve a hátára gördül, kiderül, egyszerre történik mindkettő.
– Majdnem sikerült – kacagja az arcába hulló esőbe.
– Micsoda? – kérdezi Barbi, miközben kinyújtja neki a kezét.
A lány lehorzsolta a térdét, de nagyobb sérülés nem látszik rajta. Csontja sem sérülhetett, mert a történtekhez képest könnyedén áll talpra.
– Meghalnom – feleli már két lábon, Barbi szemébe nézve. – Lehet, hogy nekem is hét életem van, mint a macskáknak.
Elvicceli? Hajszál híja volt, hogy leszédüljön. Ha nem sikerült volna elkapnia, már halott lenne. Ő mégis tréfálkozik?
– Ne haragudj… – ingatja a fejét Barbi.
– Miért? – értetlenkedik ezúttal Emily.
– Mert ezt most nem tudom magamban tartani – fejezi be a mondatot Barbi.
És pofon vágja a lányt.
Aztán mindketten felnevetnek.
Tudnod kell hogyan folytatódik, ugye?! :) KATTINTS IDE és szerezd be a saját példányodat!
