„Többször volt olyan, hogy abba kellett hagynom az írást, mert elsírtam magam” – beszélgetés Törteli Eszterrel
A közelmúltban, a könyvkiadóm gondozásában jelent meg Törteli Eszter true crime kötete, a Szemtől szemben a halállal. A könyv megjelenése kapcsán beszélgettünk az egykori bűnügyi helyszínelővel.
Mi volt az a pillanat, amikor először megfogalmazódott benned, hogy könyvet szeretnél írni a munkádról?
Miután leszereltem, először inkább felejteni akartam, azonban később rengetegen kérdezték, hogy miért nem írok könyvet a múltamról? Rájöttem, hogy ez a sok történet nem múlhat el nyomtalanul, így egy szép nyári napon eldöntöttem, hogy megírom az emlékeimet.
Miért érezted fontosnak, hogy most szólalj meg?
Mert most tudok már úgy beszélni és írni a múltamról, hogy nem hoz elő bennem rossz érzéseket a viharos leszerelésem után.
A könyv megírásakor mi volt a fő célod: megmutatni a szakma valóságát, feldolgozni a múltat, vagy inkább figyelmet felhívni valamire?
Abban biztos vagyok, hogy egyetlen ember sem fogja tudni úgy letenni a könyvet, hogy nem visz el belőle valami nagy tanulságot. Lehet, hogy elkezd jobban figyelni magára vagy másokra. Vagy felismeri a saját gyermekénél, ha valami baj van vele. A célom kettős volt: megismertetni a magyar, valódi nyomozást és a bűnügyi helyszínelést az emberekkel, mellé tanítani őket az életről és a halálról.
Mennyire volt nehéz újra végigmenni fejben ezeken az eseteken?
Többször volt olyan, hogy abba kellett hagynom az írást, mert elsírtam magam. Amikor az ember a halál-szakmában dolgozik, akkor csak darálja a napokat és az ügyeket, de így visszagondolva és tűpontosan felidézve az érzéseimet már teljesen más volt mindezt újraélni.
Írás közben újra átélted a helyszíneket?
Abszolút újraéltem, néha még az étvágyam is elment arra a napra, mert tényleg nagyon realisztikusan írtam le egy-egy haláleset látványát. És ezt felidézni nem könnyű.
Mennyire kellett „visszaváltoznod” helyszínelővé ahhoz, hogy hitelesen fel tudd idézni az eseményeket?
Éreztem magamon némi identitászavart írás közben, hiszen előtört belőlem a régi énem, az új énem pedig igyekezett mindezt megfékezni és visszahozni a jelenbe. A legrosszabb talán arra volt visszaemlékezni, hogy mennyire szerettem ezt az egészet. Fájt újraélni a veszteséget.
Előfordult, hogy egy emlék teljesen másként élt benned, mint ahogy később visszaidézted?
A helyszínek, ügyek pontosan itt vannak ma is a fejemben, de utólag jöttem rá, hogy mennyire nehéz volt mindez lelkileg. Akkor is, ha ott és akkor nem vettem róla tudomást. Én régen mindig legyintgettem, ha valaki azt mondta, hogy “hűha, hogy bírod mindezt?”, most azt hiszem megértettem, hogy másoknak ezt miért lehet olyan nehéz megérteni.
A könyv írása inkább felszabadító vagy inkább megterhelő folyamat volt?
Mindkettő egyszerre. Egyrész újraéltem a múltamat, másként úgy érzem ezzel együtt el is engedtem azt.
Volt olyan fejezet, aminél meg kellett állnod, mert érzelmileg túl sok lett?
Igen, azt a részt, ami a keresztapámról szól, ott sokszor megálltam és gyertyát is gyújtottam az emlékére.
Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a szakmai hitelesség és az emberi őszinteség között?
Sok mindent kivettünk a könyvből, mert bevallom, néha nem csak szép gondolatok futottak át az agyamon. De igyekeztem megtalálni az arany középutat. Szakmailag biztos vagyok a hitelességemben, emberileg nehezebb volt megfogalmazni, hogy miért azt gondolom, amit.
Féltél attól, hogyan reagálnak majd a volt kollégáid vagy a szakma a könyvre? Például a helyszínelő társaid, akikről bőven írsz.
Biztosan sok egykori kollégám fogja azt mondani, hogy ez vagy az nem is úgy volt. De azt én is csak civilként értettem meg, hogy mennyi elfojtással jár a helyszínelő munka. Sosem beszélünk érzésekről, nem szabad összeomlani, sem kimutatni ami belül van. Szerintem nekik furcsa lesz mindez, hogy közben ilyenek jártak a fejemben, mint amiket megfogalmazok.
Mit gondolsz, mennyire romantizálják az emberek a bűnügyi helyszínelők munkáját?
Abszolút, a valóságban teljesen máshogy zajlik minden. Leginkább az idő az, ami más, egy valódi helyszín órákig, akár napokig is eltart, emellett sosem sikerült tiszta papírruhában végezni, csupa vér, testnedv volt mindenki a legtöbbször a végére, illetve mivel brutálisan meleg van benne, ezért leizzadtunk rendesen. A filmekben mindenki patyolattiszta, a haj és smink pedig tökéletes: kíváncsi lennék, a valóságban ezt meg tudnák-e csinálni.
Mi az, amit a könyv után egészen biztosan másképp látnak majd az olvasók erről a hivatásról?
Reményeim szerint megértik, hogy mi miért történik, és teljes képet kapnak arról, hogy mit csinálnak a rendőrök azidő alatt, amíg az állampolgári sztereotípia szerint épp “semmit se csinálnak”.
Írás közben inkább rendőrként vagy inkább emberként tekintettél vissza ezekre a történetekre?
Is-is. Nehéz a két énemet szétválasztani, de valahogy azt érzem én is, amit minden leszerelt rendőr: a szívem egy része örökké kék marad, ez sosem fog elmúlni belőlem, hiszen nem egy munka, hanem egy élethivatás volt.
A könyv segített lezárni valamit benned?
Segített elfogadni, hogy nem megtagadni kell a múltat, hanem tanítani általa másokat.
Megváltozott a saját múltadhoz való viszonyod az írás során?
Szerintem sok mindent elengedtem belül, mert a rengeteg veszteség mellett rájöttem arra is, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva a rendszernek, mennyi korlátot raktak körém, és milyen nehéz volt gyakorlatilag mindig készenlétben állni.
Mit remélsz, milyen érzéssel teszik le az emberek a könyvet?
A legtöbben biztosan elgondolkodnak azon, hogy mi a fontos valójában az életben.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod, miről szól igazán a Szemtől szemben a halállal, mit mondanál?
Betekintés a kordonszalagok mögé, és a nyomozók, helyszínelők valódi világába.
Eszter a Levente klubja podcastem vendége is volt. A beszélgetést itt nézhetitek meg:
